Pusztító ábrándok
írta: Greg Farsthey
fordította: Viktor24
1.
A Sarda nevű ta-matorán biztosra vette, hogy utolsó pillanatait éli. Őt és barátait foglyul ejtette Pridak, a Barraki vezér, egy tengeri barlangban. Mikor Pridak elvesztette türelmét, amiért nem adtak neki információt, megragadta Sardát és kihajította a barlangból, egyenesen egy éhes Takea cápa raj közepébe.
Sarda biztosra tudta, mi most fog következni. Nem lesz képes pár másodpercnél tovább távol tartani magától egy horda cápát. Remélte, legalább gyorsan ér majd véget.
Valami feléje sietett – de nem egy Takea cápa, hanem egy maszkot viselő alak egy mechanikus tengeri szán hátán, kezében karddal. A jövevény egy szemvillantás alatt bevágódott a cápaiskola közepébe és szétoszlatta a „diákokat”. Mielőtt a cápák újból összeállhattak volna, elragadta őket egy víztölcsér, és messze sodródtak a helyszínről.
Sarda meghökkenten figyelte megmentője közeledését. Talán valami ismerős volt benne? Nem tudta. De az idegen minden bizonnyal úgy tűnt, ismeri a matoránt.
- Sarda? – kérdezte. – Tényleg te vagy?
- Persze, hogy én. – felelt Sarda. – És a mentésre váró barátaim meg bent vannak a barlangban. Ha jól bánsz azzal a karddal, segíthetnél nekem.
A jövevény ránézett a bejáratra, majd a messzeségbe bámult, ahol a cápák már gyülekeztek a támadásra. Ezután visszafordult Sardához.
- Valaki azt mondta egyszer, hogy a tudás élesebb fegyver a kardnál. Mielőtt harcba szállnék, jól jönne egy kevés.
Az idegen szavaiban valami az emlékezet szikráit keltette Sardában. Közelebbről is szemügyre vette az alakot. A megjelenése még mindig ismeretlen volt, de ellenben a szavai, és a hangja –
- Lesovikk Toa? – kérdezte Sarda, majdnem túlságosan tartva attól, hogy ráhibázott az idegen identitására. – De… az nem lehet… hogy lehetsz te itt?
A Toa szomorkás mosolyt húzott arcára.
- Igen… Lesovikk vagyok, bár már nagyon régen volt, hogy valaki Toának szólított. És hogy hogyan kerültem ide… az egy hosszú történet, barátom.
2.
Miközben Lesovikk Toa belekezdett Sardához szóló meséjébe, egyikük sem figyelt fel arra, hogy őrülettől világító szemek figyelik őket…
A Karzahni néven ismert lény hosszú utat tett meg, hogy eljusson a Verem tengerének mélységeibe. Utazása a saját elszigetelt, baljóslatú birodalmából indult. Ott nemrég összetalálkozott hat vándorló matoránnal, és megkísérelte foglyul ejteni őket, mint ahogy azt sok mással is tette az évezredek során. A matoránok elszabadultak tőle, de mielőtt ez megtörtént volna, megtudta tőlük, hogy nálánál hatalmasabb lények is léteznek – a Nagy Szellem, Mata Nui és a gonosz Makuta.
Mata Nui mélyen aludt, és Makutát halottnak vélték. Ebből adódóan lehetőség nyílt a briliáns, könyörtelen uralkodók előtt a hatalom megragadására. Karzahni lenyomozta a matoránokat, így eljutott a Voya Nui nevezetű szigetre, ahol látta, miként a matorán sokkal erősebb Toává alakult. Szemtanúja volt a harcuknak a Pirakának hívott tolvajok ellen, mely a nagy erejű Élet Maszkja megszerzéséért zajlott. Amikor a Toa leutazott az óceán mélységébe, Karzahni is a nyomukba szegült, de elég távol maradt tőlük, hogy nem figyeljenek rá föl.
Elérvén a Vermet, elvesztette tájékozódását, és a fekete vizek mutánsává vált. Nem tudta tovább követni a Toát, és egy ideig magában barangolt, még rá nem lelt erre a matoránnal társalgó különös Toára. Nem tudta, hogy ez a „Lesovikk” ki lehet, vagy hogy miért volt ott – tán az Élet Maszkja nyomában volt? De az utóbbi pár napon eleget tanult a Toáról, hogy tudatában legyen erejük nagyságának.
Elővette egyik láncát, és arra utasította, hogy tüzesen lángoljon. Meglendítette a feje fölött, majd eleresztette. A lánc körbetekeredett a meghökkent Lesovikk testén, aki felkiáltott a rémülettől és fájdalomtól. Karzahni lerántotta a lábáról, miközben a ta-matorán előresietett.
- Állj! Hagyd őt békén! – kiáltotta Sarda.
- Nonszensz. – felelt Karzahni. - Egy háború fog dúlni itt, és egy egész univerzum a jutalom. De előbb… meg kell élesítenem a karmaimat egy harccal. Amikor végeztem tiveletek, végre fel leszek készülve… a hódításra!
3.
Lesovikk sikertelenül küszködött, hogy megszabaduljon Karzahni lángoló láncaiból. Karzahni mosolygó arca közben végig ott derengett fölötte.
- Ne próbálkozz ellenállni! – mondta a fogva tartó. – Senki, még a legendás Manas rákok sem voltak képesek megtörni ezt a szorítást.
- Te… nem… emlékszel rám, igaz? – mondta Lesovikk. – Nem, szerintem nem is tudnál – de már többször is összefutottunk. Sok, sok ezer évvel ezelőtt volt. Azért mentem a birodalmadba, hogy kiszabadítsam a barátaimat, akiket egy őrült Turaga küldött oda. A Manas rákjaid elzavartak, de mindig visszatértem… és mindig kudarcot vallottam. Mire sikerült átcsusszannom az őreid között, a barátaimat már elküldték valahova máshová, de nem tudtam, hova.
Karzahni nevetett.
- Akkor a kudarc nem új a számodra, Toa. Megnyugodhatsz, mert a mai napi vereséged nem fog váratlanul érni.
- Ő nem egy csődtömeg! – kiáltotta Sarda. – Már – már emlékszem! Emlékszem, hogy Lesovikk megvédte az otthonunkat a Rahi vadaktól, és minden mástól, ami fenyegetett minket… emlékszek, amikor ő és csapata elmentek, és nem tértek vissza… addig nem, amíg én mindig ott voltam. Ő nem egy csődtömeg – sosem volt az – ő egy hős!
Lesovikk fölnézett a matoránra. Már nagyon, nagyon régen volt, hogy valaki „hősnek” nevezte őt. A szó energialöketként hatott rá. Lesovikk, bevetve minden megmaradt erejét, megfeszítette az izmait, és elpattintotta Karzahni láncát.
- Lehetetlen. – suttogta Karzahni. – Téged lebírtak… legyőztek… elbódítottak.
- Valóban elbódultam. – mondta a talpra álló Lesovikk. – És el is ámultam azon, hogy a te kis fémgyűrűid képesek fogva tartani egy Toát.
Volt valami a veterán harcos szemeiben, amitől még a nagy erejű Karzahni is elbizonytalanodott. Lesovikk, kimerülten és legyengülten, még mindig állt, harcra kész fegyverében a kezében, készenlétben.
- És most, te avas Rahi ebédmaradék. – mondta a Levegő Toája. – Próbáljuk ezt meg megint!
4.
Lesovikk felkészülten állt az összecsapásra. Előtte magasodott az ősi ellenfele, Karzahni. Az utóbbi mégsem rezzent meg, annak ellenére, hogy egy harcra vetemedett Toával állt szemben. Sőt, még mosolygott is.
- Nincs okunk a küzdelemre, Lesovikk, egyáltalán nincs. – mondta Karzahni. – Miért pazarolnám rád az erőimet, hogyha könnyebb zsákmány is van errefele?
A smaragdszín gonosztevő Sardához fordult, a ta-matoránhoz, aki a közelben lebegett. Belenyúlt az elméjébe a lehetséges jeleneket és jövőket megmutatni képes hatalmával. A matorán moccanni sem bírt, amint a látomás elnyomta gondolatait – látomás arról a napról, amikor Mahri Nui városa leszakadt a szigetéről és a hullámok alá süllyedt.
A való életben Sarda túlélte a merülést, hála annak a légbuboréknak, melyet a lenti léghínárok bocsátottak ki. De a Karzahni sugározta látképben életét vesztette – az összes matoránnal együttesen – megfulladtak, mielőtt még elérték volna a Verembéli vizeket. A borzasztó látványtól Sarda szemei kitágultak.
- Hagyd abba! – kiáltotta Lesovikk.
Karzahni nem válaszolt, s erre ő kardja pengéjéből egy mini ciklont lőtt ki, mely telibe kapta az ellenséget. Ennyi elég is volt, hogy megtörje Karzahni koncentrációját, de a kárt nem javíthatta ki: Sarda a puszta sokk és félelemtől ájultan feküdt a tengerfenéken.
- Jobb dolgom is van, minthogy a te fajtáddal játszadozzak. – morgott Karzahni. – Szóval akkor megküzdesz velem, vagy megmented a kis barátod?
Lesovikk le akarta döngetni a mosolyt Karzahni képéről, de már látta, hogy Sarda levegőbuborékja elenyészett – a matorán fuldoklott!
- Még nincs vége, Karzahni. – mondta a Toa. – Bárhová mész, jobban teszed, ha a hátad mögé is ügyelsz – mert egy nap ott leszek majd. És azt garantálom, hogy én leszek életed legutolsó látványa.
5.
Nem volt vesztegetni való idő, Sardát meg kellett menteni. Fölkarolva a fuldokló matorán testét, Lesovikk Toa egy, a közelben szabadon lebegő buborékhoz sietett. Ami ezután következett, az egyik legkülönösebb látvány volt, melyben része volt Lesovikknak az utóbbi több tízezer évben.
Eleinte úgy tűnt, hogy beválik. Sarda zihált, fuldoklott, de az életet adó levegő tette a dolgát. Majd ekkor úgy látszott, mintha megint fuldokolna, de most a levegőtől. Lesovikk ekkor vette észre a változásokat Sarda testén. Mivel nem védte már személyi levegőbuborék, a Verem vizei mutálni kezdték a matoránt. Vízlélegzővé változott, és már a levegő volt számára a méreg!
Lesovikk sietősen kirántotta a buborékból. Sarda mély „lélegzetet” vett a vízből, amitől alábbhagytak a görcsei.
- Minden rendben? – kérdezte Lesovikk.
Sarda gyöngéden mosolygott.
- Egy… története ígértél nekem.
Lesovikk bólintott, és beszélni kezdett. A lehető legkevesebb szóban elmesélte Sardának, ahogy ő és Toa csapata réges-rég elindultak egy lényeges küldetésre. Harc ütött ki, és Lesovikk egy másodpercnyi habozása következtében az egész csapatát lemészárolták. Bűnsújtottan hazament ez után – csak hogy kiderítse, minden egyes matorán barátját elküldték Karzahni birodalmába.
Miután rájött, hogy nem tudja őket kiszabadítani, Lesovikk vándorrá vált. Útjai során újabb felszerelésekre tett szert, többek között egy levegőben és vízben is használható szánra. És bár cselekedett jókat, sosem érezte úgy, hogy jóvátette régi hibáit.
- Akkor hátha ez lesz rá az esélyed. – mondta Sarda. – Karzahni nagy veszélyt jelent. És ha csatlakozik a Barrakihoz, Mahri Nuinak esélye se lenne. Meg kell állítanunk!
Lesovikk megrázta a fejét.
- Ha itt megállítjuk őt, vissza fog térni a birodalmába, és még több gonoszságot fog tenni a matorán foglyaival. Nem, Sarda, többet kell tennünk, mint egyszerűen megállítanunk – el kell őt pusztítanunk.
6.
Karzahni erőset rándított lángoló láncán, és kitépte vele a feketetűz kardot a Maxilos robot kezéből. Második csapásával darabokra zúzta a robot mögött úszó Víz Toáját.
Épp a matorán település felé tartott, mikor megpillantotta Maxilost, a már megsemmisített Toát, és egy Jég Toát, amint az ellenkező irányba haladnak. Érzékeny hallásával felfogta, ahogy a robot „Artakha Pálcáját” emlegeti. Karzahni jól ismerte Artakhát… utálta őt… és ha egyik birtoktárgy itt van a Veremben, meg kell szereznie, vagy semmisítenie.
A Jég Toája támadóan felé fordult. Erre Karzahni beléje sugárzott egy kudarci látomást, olyan borzalmasat, hogy csakis egy Toa bírta elviselni, a nélkül, hogy megőrülne tőle. Így már csak a robotot kellett elintézni.
- Beszélj, gép! – mondta Karzahni. – Tudom, hogy van hangod. Én Karzahni vagyok, és tudni akarom, hogy mi ez az Artakha Pálcája, és hol találhatom meg. Vagy netán darabokra kell cincáljalak, és az információt a gépi elmédből kitépnem?
A robot mondott valami választ, de olyan halkan, hogy még Karzahni sem értette. Közelebb úszott Maxiloshoz, majd még közelebb. Hiszen a robotnál nem volt fegyver.
- Érdekes. – mondta Karzahni. – Nem ismerlek fel ugyan, de valamiért Artakhára emlékeztetsz. Elegendő ok, hogy szétroncsoljalak. Na beszélj, nyomorult gépezet, mert nem hallom szavaid!
Maxilos jobb karja olyan sebességgel csapott előre, mint amilyet Karzahni még nem tapasztalt. A robot megcsípte Karzahnit a torkánál, és szorítani kezdte.
- Azt mondtam, tehát ez Karzahni. – jött a válasz. – Karzahni, a matorán bebörtönzője… Karzahni, a gonoszság sosemvolt megtestesítője… Karzahni, a bolond… és leendő holt bolond.
- Ki vagy te –? – követelőzött Karzahni.
- Én vagyok Makuta. – felelt a Robot. – Én vagyok az erő. Eltörted a Toámat, és elálltad az utamat…
Makuta, a Maxilos robot belsejében, előredobta Karzahnit a tengerfenékhez. Nekisúrlódott egy sziklának, és keményen csapódott be, félig belefúródva a sárba. Karzahni koncentrációja felbomlott, Matoro így lerázta magáról az őt fogva tartó illúziót.
- És utálok késni. – fejezte be Makuta.
Karzahni lábra küszködte magát, és visszarándította kitekeredett karját.
- Igen. Hallottam terólad, Makuta – bádogba zárt zsarnok, aki a matoránok lordja akar lenni… mintha érne bármit is rovarok szentjének lenni. Nem tudom, merre tartottál… de utadnak most vége szakad.
Matoro nagy zavargást érzett a vízben. Forrását próbálva m