1.
Öt évvel ezelőtt…
Mazeka oldalra vetette magát, ahogy a savas penge átszelte a levegőt ott, ahol az imént állt. Hallotta a több száz éves szikla szétmállásának haragos sziszegését, miként átsúrolt rajta a kard. Ha egy lépéssel lassabb lett volna, a páncélja sisteregne most.
Földet érve bukfencezett egyet, és tőrjével készenlétben szökkent újból talpra. Vultraz megpördítette feje fölött a pengéjét, és közben mosolygott.
- Tudtad, hogy ez lesz a vége, nemde bár? – mondta a karmazsin páncélt viselő matorán. – Csak a kettőnk, maszktól maszkba.
- Ez már nem az egyik epikus regéd – felelt Mazeka. – Tolvaj vagy és gyilkos, Vultraz. Megöltél egy teljes matorán falut, akik pedig semmit sem tettek ellened.
- Csakhogy volt náluk valami, ami kellett nekem: egy teljesen ép lávaékkő, igazi ritkaság a Tren Krom félszigeten. – válaszolt Vultraz. – Nem akarták átadni… azt hitték, lecsillapítja nekik a vulkánt vagy valami ilyesmi… nem kellett más, csak egy pár jól elhelyezett robbanás meg tengernyi láva, és rájöttek, mekkorát is tévedtek.
Mazeka nekirontott. Vultraz oldalra lépett, és pengéje lapjával találta el ellenfelét, beleégetve annak páncéljába a fegyver körvonalát. Mazeka a sziklaperem szélére botladozott, de még időben megtorpant. A teljes hegyoldalt fűrészkristályok fedték, melyek elég élesek voltak, hogy a páncélzatot és szöveteket is szétszaggassák.
- Hányszor kell még átvennünk ezt? – mondta Vultraz. – Mikor jössz rá, hogy nem vagy Toa… csak valami eszelős falusi, aki azt képzeli, az a dolga, hogy rosszfiúkkal hadakozva tegye kockára a bőrét? Menj haza, Mazeka. Térj vissza a kis életedhez, mielőtt még véget vetek neki.
Mazeka feltápászkodott, háttal a szakadéknak. Vultraznak igaza volt: ő csak egy matorán, maszk- és elemi erők nélkül. Ugyanakkor persze Vultraz is az, ámde régi ellenfele a hazudozás, csalás és gyilkolás terén többéves tapasztalattal bírt. Mindössze pár évvel ezelőtt Mazeka még csak egy tudós volt, aki próbálta megfejteni az univerzum rejtélyeit. De egy nap Vultraz végzett az oktatójával, és értékes táblákat lopott el, rajtuk évekig tartó kutatás eredményeivel. Azóta sokszor megütközött már vele, de a táblákat sosem találta meg.
- Tedd le a fegyvered, öreg cimbora, és sétálj el – mondta Vultraz.
- Sosem voltunk cimborák! – köpte Mazeka.
- Dehogyisnem – vicsorított Vultraz. – Annyi boldog éven át gürcöltünk a visszamaradt falvunkban, próbálva elkerülni Gorast Makuta figyelmét. Csakhogy én voltam kettőnk közül az elszántabb. Elmenekültem.
- És azóta is futásban vagy – mondta Mazeka. – Ideje abbahagynod, mielőtt valami olyasmibe futsz, amivel nem tudsz boldogulni.
Vultraz támadásba lendült, és pengéjét lesújtotta… de nem Mazekára. Helyette azt a szikladarabot nyeste el, amelyen ellenfele állt. A sav hatására a kő szétolvadt, és lezuhant. Mazeka is vele együtt esett, de sikerült belekapaszkodnia a perembe, és most úgy lógott a borotvaéles kristályok felett.
- Egyáltalán nincs kedvem megölni téged – mondta halkan Vultraz. – Te kapocs vagy a múltamhoz… egy emlékeztető mindarra, ami sosem akartam lenni. De egyfolytában az utamba állsz, és azt nem hagyhatom.
Vultraz a feje fölé emelte kardját, és lecsapott vele. Mazeka oldalra lendült, egyik kezével eleresztette a sziklát, és kihasználta lendületét, hogy felemelje a lábait. Oldalba rúgta Vultrazt, akit a támadásának ereje lendített előrefelé. A két hatás együttese átdobta Vultrazt a sziklaszirten. Nem sikoltott fel a hosszú zuhanás alatt.
Mazeka lenézett, és átkozódott. Lehetetlen volt ekkora magasságból kiszúrni Vultraz tetemét, de bizonyos szemszögből ez áldás is volt. Abból, aki több száz lábat szánkázik lefelé a fűrészkristályokon, nem is marad sok látnivaló. Arra koncentrált inkább, hogy megpróbáljon visszamászni a biztonságba, mielőtt még csatlakozna ellenfele sorsához.
Egy tengerkék páncélba burkolt kéz ragadta meg a csuklóját, aztán felemelte őt. Egy olyan női harcoshoz tartozott, akit Mazeka még nem látott. Láncos buzogányt és egy pajzsot viselt, és olyan erősnek tűnt, hogy akár egy Takea cápával is elbánhatott volna egyetlen ütéssel. Nem Toa volt, azt majdnem biztosra vette, de fogalma sem volt róla, ki lehet.
- Én egy… barát vagyok – szólt az idegen. – Ne légy kíváncsi a nevemre. Láttam, mi történt itt. Igazán bátor matorán vagy.
Mazeka megrázta a fejét.
- Nem bátor. Szerencsés. És annyira az sem… meghalt, mielőtt elmondta volna, amit tudni akarok. Mist vissza kell térnem a falvamba, hogy átadjam magam az igazságszolgáltatásnak.
A harcos rázta meg erre a fejét.
- Ne félj. Nagy szolgálatot tettél népednek, és meg fognak érte jutalmazni… és ki tudja, ki másnak segítettél még ma?
Mazeka nem válaszolt, csak fejét leszegve elsétált onnan. A harcos figyelte távozását. Amikor már majdnem látótávon kívül volt, megmentőjének arca és alakja pislákolni és változni kezdett. A következő pillanatban a nagy erejű harcos helyén a Gorast Makuta ácsorgott. Mazekára nézett, aztán át a sziklaperemen.
- Úgy ám, kis hős – mondta, miközben ördögien vigyorgott. – Vajon ki tudja?


2.
Öt évvel ezelőtt…
Bizonyos személyek időről időre olyan váratlan, teljességgel meglepő tetteket visznek véghez, hogy még ők is meghökkennek tőle. Ezen a napon Vultraz volt az a személy – és a tette az, hogy felébredt.
Miután lezuhant egy szikláról, Vultraz nem számított másra, csak a halálra. Ám a helyett egy sötét kamrában találta magát, egy asztalon heverve, és a gondviselői… valamifajta Rahik voltak, de inkább nem akarta megtudni, milyen fajtájúak vagy hogy miért tapogatták őt annyira. Eltűnődött, nem azért élte-e csak túl az esést, hogy vacsora gyanánt elvonszolják a vadállatok.
Mozdulni próbált, abban reménykedve, hogy talán képes lesz kereked oldani. Ám karjait és lábait valamilyen indák tartották lekötözve. Most akkor ezek vagy nagyon intelligens Rahik, vagy pedig valaki más áll a dolgok hátterében.
Az a valaki éppen ezt a pillanatot választotta a színrelépésre. Vultraznak elállt a lélegzete. Eddig mindössze csak a szeme sarkából sikerült elcsípnie őt, de ettől még jól ismerte a Gorast nevű Makutát. Megpróbálta eszméletlennek tettetni magát, noha tudta jól, hogy őt nem lesz képes átverni.
- Olvasok a gondolataidban – sziszegte a Makuta nő. – És a félelmedben, kicsiny matorán. De nincs mitől tartanod… itt biztonságban vagy.
Ha merészelte volna, Vultraz felnevetett volna ezen. Senki sem tudta, mi történik a Gorast karjai közé kerülő matoránnal, de pletykák voltak bőven. Egyik félelmetesebb, mint a másik, néhány egyenesen visszataszító. Vultraz csinált ugyan pár igazán rossz dolgot az élete során, de Gorasthoz képest ma született Rahi volt.
- Ha úgy lenne, hagytalak volna lezuhanni, a helyett, hogy Rahit küldtem volna a mentésedre – mondta Gorast. – Igaz, szenvedtél károkat… súlyosakat… de túlélted.
- Miért… ? – Vultraz félbehagyta. A hangja nem olyan volt, mint eddig. Lenézett a kezeire – a páncélzatuk teljesen megváltozott. Mi történt itt? Mit művelt vele a nő?
- Jól ismernek téged a félszigeten – felelt Gorast, ismét a gondolatait olvasva. – Mégpedig túl jól ahhoz, hogy megfelelj a céljaimnak. De az ellenséged szétkürtöli a halálod hírét, és az eszközölt változtatásaim biztosítják majd, hogy senki ne ismerjen fel.
- Mégis… mégis mit vársz el tőlem? – kérdezte Vultraz, előre tudva, hogy a válasz nem fog tetszeni neki.
- Arra kérlek, hogy találj meg nekem egy matoránt – mondta Gorast. – Akit úgy hívnak, Krakua… és ha megtaláltad, a következőt kell vele tenned…
Mazeka visszatért a falvába, magával hozva Vultraz végzetes zuhanásának hírét. Voltak, akik hősként üdvözölték, habár ő nem érezte annak magát. Nem sikerült visszaszereznie azt, amit Vultraz ellopott, se elkapnia – és habár a ta-matorán halála véget vetett a gonosztetteinek, mégsem bírta rá magát az örvendésre.
Aznap este egyedül üldögélt a kunyhójában, mikor valaki bekopogtatott az ajtaján. Amikor ajtót nyitott, nem állt ott senki. Bosszúsan becsapta az ajtót, és visszaindult a heverőszőnyegéhez. Ekkor döbbent rá, hogy a szoba közepén lévő szék elmozdult a helyéről. Vissza akarta tolni oda, ahol volt, de képtelennek bizonyult rá – úgy tűnt, mintha a szék a padlóba gyökeredzett volna.
- A helyedben nem tenném – szólalt meg egy mély, érdes hang. – Csak megsértenéd magad.
Mazeka jó négy lábat ugrott hátrafelé. Senki más nem volt a szobában, valaki mégis beszélt hozzá. Fegyvert ragadt, és körbepördült.
- Ki van itt? Mutasd magad!
- Ah, bárcsak tehetném – felelt a hang. – Sajnos nem végződik minden kísérlet szerencsésen. Egyébként, ha továbbra is így forogsz, még elszédülsz. Itt vagyok a székben.
- Ki vagy te? – követelőzött Mazeka, félig-meddig meggyőződve, hogy szellemeket lát.
- A nevem Jerbraz, és egykor kicsiny baráti köröm legszemrevalóbb és legragyogóbb tagjai közé tartoztam… azaz amikor még láthattak. Most kénytelen vagyok egyedül a bájaimra hagyatkozni, hogy benyomást tegyek… no meg erre a csúnya kardra, ami szerencsére velem együtt vált láthatatlanná. Úgyhogy ha valaha azt látod, hogy valaki feje csak úgy a semmitől elszáll, ne tulajdonítsd a képzeletednek.
Mazeka a falhoz hátrált, igyekezve minél messzebb kerülni a széktől.
- Hát ezért vagy itt? Hogy megölj? De hisz én semmit sem ártottam neked.
- Nem – felelt Jerbraz. A szék hátrafelé mozdult, mintha felállva hátratolta volna. – Ám valami igen maradandó dolgot műveltél egy bizonyos Vultraz nevű rosszfiúval. És az alkalmazóim nagyra becsülik az ilyesfajta kezdeményezést. Fel akarunk venni.
- Kiknek dolgozol? – kérdezte Mazeka, aki még mindig nem akarta elfogadni az állásokat ajánló láthatatlan alakok létezését.
- Hogyha ezt elmondom neked, és te visszautasítasz, akkor meg kell… nos, tudod. Szóval vagy elfogadod az ajánlatot, vagy elutasítod… - Jerbraz halkan kuncogott. - … Megtekintés nélkül.
- Akkor el tudod mondani, mire is vállalkozok? – mondta Mazeka.
- El – felelt Jerbraz. Mazeka érezte, hogy vendége most már mellette állt. A következő pillanatban egy láthatatlan kezet érzett a vállára ereszkedni.
- Az Vultrazhoz hasonlók megállítása a feladatod – többen vannak, mint hinnéd –, és a leendő áldozataik védelmezése. Kezdetnek máris lenne is egy lehetséges célpont – egy Krakua nevű matorán.
Mazeka elgondolkozott Vultrazon, a sok bűntettén, s azokon, akiknek ártott. Ha más, hozzá hasonló lények is vannak még odakinn, akik rabolnak, öldökölnek és életeket tesznek tönkre, hogy mondhatna nemet a megfékezésükre?
- Rendben – mondta a matorán. – Ha nem kell nekem is láthatatlanná válnom… benne vagyok. Csak mondd meg, mit kell tennem.


3.
Öt évvel ezelőtt…
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – suttogta Mazeka.
- Nem – felelt a láthatatlan Jerbraz. – De ez az egyetlen ötletem.
A Tren Krom félsziget egyik kisebb falujának külső peremén tartózkodtak. Mazeka még sosem látta ezt a települést, habár az évek során feltárta a félsziget nagy részét. Első látásra úgy tűnt, mint bármelyik másik falu – egy sorozatnyi kunyhó, egy központi gyülekező terület, sétafikáló matorán. Ami különössé tette, az volt, hogy a hely minden egyes zugában abszolút csend honolt.
- Mi folyik itt? – kérdezte Mazeka, olyan halkan, hogy még magát is alig hallotta. Ennek ellenére az egyik matorán megállt, és körülnézett.
- Ezek de-matorán – válaszolt Jerbraz. – Hang matorán. Nagyon érzékenyek a zajra, úgyhogy a kezdetektől arra képzik magukat, hogy ne keltsenek többet a szükségesnél. A dolog jó oldala, hogy olyan kifinomult a hallásuk, hogy valószínűleg minden szavunkat hallják… és akkor is hallanák, ha több kióra lennénk innen.
Mazeka megfontolóba vette.
- Akkor miért suttogunk?
- Tiszteletből. Meg mert utálják a hangos zajt – ebből az okból tiltották ki innen a Toát. Ahová Toa megy, oda a harc is követi… és a harcok zajosak.
Mazeka érezte Jerbraz láthatatlan kezét, ahogy megveregeti a vállát.
- Az ott Krakua, a tisztástól balra – őt keresed. Nekem úgy fest, mint bármelyik másik falusi, de a fejesek azt mondják, ő számít. Úgyhogy menj csak be, és hozd ki onnan… mielőtt valaki más tenné meg.
Akire Jerbraz mutatott, egymagában ácsorgott, de nem önszántából. A többi matorán kerülte őt, és csúnya tekintetekkel illeték meg. Mazeka hamar rájött, miért: Krakua hümmögött magában.
- Valaki azt vallja, egy nap Toa lehet belőle – folytatta Jerbraz. – Látom is, miért. A kiválasztott matoránok mindig kissé… különcök. Mintha az agyuk valami olyat tudna, amit nem akar velük megosztani.
Jerbraz noszogatására Mazeka beosont a faluba, és integetni kezdett Krakuának. Ügyelt rá, hogy ne kiáltson felé. Nem szeretne szükségtelen figyelmet kelteni. Mikor Krakua odament hozzá a faluszélre, Mazeka azt mondta:
- Te nem ismersz engem, de azért küldtek, hogy megtaláljalak.
- Ki küldött? – kérdezte Krakua.
- Azt nem mondhatom meg – válaszolt Mazeka.
- Oké. Akkor miért?
- Sajnos azt sem mondhatom el – felelt Mazeka, és máris kényelmetlenül érezte magát.
- Akkor van valami, amit meg tudsz velem osztani? – kérdezte zaklatottan Krakua.
Mazeka átnézett Krakua vállán. Valami begurult a de-matorán falu közepére.
- Igen! – kiáltott, és rávetette magát Krakuára. – Bízz bennem!
Keményen huppantak a földre. Mazeka épp időben fogta be a kezével Krakua hangérzékelő berendezését. Egy hangból álló fal csapott le a falura, mely a normális érzékelésű lények számára is iszonyatosan hangos volt, a hang matoránok számára pedig majdnem végzetes. A falubéliek szinte azonnal összeestek, leteperte őket a hang. Mazeka is majdnem elájult, de küszködött, hogy megőrizze eszméletét, és mindent megtegyen Krakua védelme érdekében.
Amikor a hatás végre elmúlt, Mazeka már saját hangját sem hallotta. Párszor kiáltott Jerbraznak, de a válaszát amúgy sem hallotta volna, és a vállán sem érzett paskolást. A Rend ügynöke tán magára hagyta volna?
Mielőtt emiatt aggodalmaskodhatott volna, valaki belépett a térre. Egy ta-matorán volt, bár Mazeka nem ismerte fel, ki. Henyén felkapta a szerkentyűt, amivel hatástalanította a lakosokat, mosolygott, és eldobta. Majd nekilátott, hogy átnézze az eszméletlen matoránokat, mintha egy bizonyos személyt keresne. Egyeseket a kardjával is megfordított, hogy jobban szemügyre vehesse.
Mazeka levette a kezeit Krakua fejéről. Kézjelzéseket használva jelzett Krakuának, hogy kövesse. Mazeka futásnak eredt, de rálépett egy faágra, ami eltört. Mivel még mindig süket volt, nem tűnt fel neki a hang. Ám a ta-matoránnak igen.
A következő pillanatban Krakua körbeperdítette Mazekát. Miközben így tett, egy ta-matorán által elhajított tőr beleállt egy közeli fába. Mazeka elővette sajátját, készen a harcra. Ám a ta-matorán nem indult meg felé – sőt inkább meglepettnek tűnt.
- Menj! – kiáltotta Mazeka Krakuának. – Tűnj el innen! Én majd elintézem.
Krakua hezitált. Aztán a lábai elemelkedtek a talajról, és berepült a dzsungelbe. Mazeka majdnem mosolyra fakadt – Jerbraz mégsem hagyta el. Biztonságba vitte Krakuát.
A ta-matorán támadt. Mazeka kissé hátrahajlott a sarkaira, készen a támadás fogadására. A ta-matorán próbaképp tett pár támadómozdulatot, aztán belelendült, vagdosott és szabdalt. Mazeka hárította az ütéseket, és még be is vitt egy párat. Ám közben zavarta valami. Valami ismerős volt ebben az ellenségben – nem a kinézete, és nem is a hangja, hisz’ egy szót sem szólt még. A harci mozdulatai voltak azok. Néha-néha valami olyat tett, ami ismerősen csengett, majd aztán elhallgatott.
Sajnos azonban nem a harc heve a legalkalmasabb idő, hogy felfrissítsük a memóriánkat. A ta-matorán kihasználta a figyelmetlenségét, hogy lefegyverezze. Mazeka megpróbálta visszaszerezni a pengéjét, ám a ta-matorán közé és a fegyvere közé állt. Egy gyors suhintás, és Mazeka elvesztette a maszkját. Megbotlott, és a földre esett.
Ellenfele mosolyogva állt fölötte. Kegyelemdöfésre emelte kardját, és egy pillanatig megforgatta a feje fölött.
És akkor Mazekának beötlött. Valaki vagy valami megváltoztatta a kinézetét, de a kard végső csapás előtti megpörgetésének szokása…egyedül egyvalaki csinált ilyet Mazeka emlékeiben.
- Vultraz! – mondta döbbenten. – Te… élsz?
- Amit rólad már nem mondhatnak el – suttogta Vultraz, ahogy borotvaéles kardját meglendítette Mazeka feje felé…

4.
Öt évvel ezelőtt…
Mazeka rákényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét, miként Vultraz pengéje a feje felé száguldott. Nem akarta megadni ellenségének azt az örömérzetet, hogy félni látja.
A pengeéles acél egyre közelebb ért, és még közelebb… Mazeka már beletörődött, hogy ez lesz életének utolsó látványa…
Majd a kard aztán, alig egy negyedhüvelyknyire a maszkjától, megállt. Amikor a pengén túlra tekintett, Mazeka látta, hogy Vultraz mosolyog.
- Nem, nem kell még most végeznem veled – mondta a ta-matorán. – Legyőztelek. Minden lélegzeted ezentúl csakis azért veszed, mert én megadtam rá az engedélyt. Nem számít, hová mész, kivel küzdesz, hány harcot nyersz – tudni fogod, hogy csak nekem köszönhetően sétálhatsz, beszélhetsz, élhetsz. – Vultraz felnevetett. – Épp most mentettem meg az életed, Mazeka… szerintem ezt illik megköszönni, vagy másként látod?
Mazeka nem szólt semmit, csak gyűlölettel teli szemekkel meredt ellenségére.
- Persze nagy kár, hogy a ki de-matorán kicsúszott a kezeim közül, de ne aggódj – majd később elkapom, és megkapja tőlem azt, amit te nem kaptál – folytatta Vultraz. – Ami meg téged illet… élj sokáig, Mazeka. Azt akarom, hogy emlékezz erre a napra.
A ta-matorán azzal fogta magát, visszavonta a kardját, és eltűnt a dzsungelben. Mazeka feltápászkodott, és készen állt, hogy üldözőbe vegye és egyszer s mindenkorra elszámoljanak. Ám egy láthatatlan kéz visszafogta.
- Nem ezért jöttünk ide – mondta Jerbraz. Mazeka tisztán hallotta, habár nem láthatta. – Megszereztük, amiért jöttünk. Légy ezzel megelégedve.
- De… - kezdte Mazeka, dühösen és zaklatottan. Aztán félbehagyta. Jerbraznak igaza volt. Ha ez a Krakua tényleg olyan fontos, akkor az számított a leginkább, hogy előbb megszerezzék, mint Vultraz… nem igaz?
- Krakua biztonságban van – mondta Jerbraz. – Kezdődhet a kiképzése. Van oka annak, hogy miért látni olyan levés Hang Toát – érzékenyek a saját erejükre. A Nagy Lények tréfás kedvükben lehettek. Mi majd gondoskodunk róla, hogy elsajátítsa a hatalmát – minden erejét –, mire egy nap Toává válik… mert akkor nagy szükségünk lesz rá.
Mazeka csak félig figyelt oda. Gondolatait a Vultrazzal vívott harca kötötte le – és megesküdött, hogy még tovább fogják vívni.
- Idefigyelj – mondta. – Megtettem, amit kértél. Most egy szívességet várok érte cserébe. Kiképzést akarok.
- Mifélét? – kérdezte Jerbraz.
- Meg akarok tanulni küzdeni – mondta Mazeka komor hangon. – Meg akarok tanulni tisztán győzni… és piszkosan is. És ha kiképeztetek, mesterévé akarok válni a kardnak, a saját öklömnek, mindenfajta fegyvernek – és akkor azt akarom, hogy állj félre előlem.
- A ta-matorán nyomába fogsz eredni, jól sejtem? – mondta Jerbraz.
Mazeka elsétált a hangtól, mélyen a dzsungelbe.
- Időt vesztegetünk. Neked egy matoránt kell átadnod… nekem meg egy vadászatra kell felkészülnöm.
---
A jelenben…
Mazeka besétált a Stelt sziget egyik veszélyesebb szegletére épült fogadóba. Nagy volt a felfordulás az egész szigeten – állítólag valami óriási hüllőfajzat leszakított egy háztetőt. Ő nem látta nyomát semmiféle óriás lénynek, úgyhogy egy újabb nagy stelti sületlenségként könyvelte el az egészet.
Azért érkezett, hogy egy fe-matoránnal találkozzon, akinek neve havonta változik. Az illető egy magányos Nynrah mester volt, kinek egy öntödebeli baleset miatt megsérült a jobb karja. Természetesen bármelyik valamirevaló Nynrah képes pótolni a károsult alkatrészét egy új darabbal, ám ő úgy hagyta – a szóbeszéd szerint így akar emlékeztetni másokat arra, hogy még a legjobbak is hibázhatnak.
Két termetes, kék harcos állt az emeletre vezető lépcsősor aljánál. Érthetővé tették, hogy senkinek sem szabad felmennie. Mazeka bólintott, megfordult, mintha távozni készülne, aztán megpördült, és egy fájdalmas rúgást vitt be a hozzá közelebb lévő térdébe. Mire a második a pengéjéhez nyúlt, Mazeka felcsillantotta saját kését. Egyetlen sebes mozdulattal leszerelte a behemótot. Az őr rárontott, de Mazeka kitért előle, és óriási ellenfele mögé került. Mielőtt az megfordulhatott volna, a matorán helyből felugrott, egyik kezét megvetette a harcos vállán, és mindkét térdét beleverte az arcába. Nem ért el sokat, csak kissé megszédítette a monstrumot, de ennél többre nem is volt szüksége. Kihasználta a helyzetet, és felsietett a lépcsőn.
A fe-matorán műhelyének ajtaját zárva találta. Mazeka egy rúgással ledöntötte. A vas matorán fegyvert akart ragadni, de Mazeka máris dobásra készen tartotta a tőrjét.
- Csak beszélni akarok – mondta.
- Igen zajos módon tudsz te köszönni – válaszolt a fe-matorán. – Elfogadom a munkát, elég lett volna kopognod.
- Én mindent tudok a te munkádról – mondta Mazeka. – Hamarosan el fog veled beszélgetni valaki róla. Jelenleg csak egy kérdésem van: Hol van Vultraz?
A fe-matorán igyekezett minél értetlenebbnek tűnni.
- Én semmilyen Vultrazt nem ismerek.
- Módosításokat végeztél a járművén – felelt Mazeka. – Amit arra használt, hogy az egyik közeli szigeten kifosszon egy falut. Két matorán meghalt, 12 másik súlyosan megsérült. És ezért te vagy a felelős.
- Miért én? – mondta a fe-matorán. – Hisz nem én csináltam! Ő tette!
Mazeka megforgatta a tőrjét, aztán egyenesen a Nynrah mesternek hajította. A maszkját találta el, és le is ütötte. A fe-matorán támolyogva próbált utánanyúlni, de Mazeka előbb ért oda, és arrébb rúgta a maszkot.
- Vultraz. Most.
- Én nem tudok semmit! – hadart a matorán. – Add vissza a maszkomat!
Mazeka a lábát az elvesztett maszk fölött lógatta.
- Mondd el, amit tudni akarok, különben összetöröm. És akkor majd szépen elfecseghetünk mi ketten addig, míg össze nem esel. Szóval hogy döntesz?
- Azt mondta… azt mondta, hogy jóba akar kerülni egy Makutával – mondta a fe-matorán. – Hogy a magba fog indulni… csak ezt mondta, esküszöm, a magba… hogy valamilyen Icaraxnak kézbesítsen valamit.
Mazeka bólintott. Ez összeillett a többi információmorzsával, amit összeszedett.
- Rendben, köszönöm az információt – mondta. Majd, szinte véletlenszerűen, rálépett a maszkra, és darabokra törte. – Legközelebb válaszolj gyorsabban.
Mazeka elhagyta a szobát, és annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy észre sem vette az odakint várakozó két őrt. Annyira elkóborolt a figyelme, hogy egészen tíz percig tartott meglépnie előlük. Miközben a mocsári lépegetője felé haladt, eltűnődött – most mire készülhet Vultraz? És hogyan állíthatná meg?

5.
Daxiára igen kellemes ellátogatni, feltéve, hogy az ember Mata Nui Rendjének a tagja és meg is hívták oda. Voltak pihenésre és edzésre kijelölt helyek, minden elképzelhető témát tagoló táblákkal teli könyvtárak, és ha valaki megéhezett, ott volt a központi energiakút. Természetesen a fegyvertár, szerszámraktár és a járműhangár sem hiányzott, ahova a küldetésre induló tagok szabadon beléphettek.
Másfelől ha valakit nem láttak szívesen… nos, az egy egészen más történet, mint ahogy arra Mazeka az imént rájött. Kiképzése során járt már Daxián, és a mocsári lépegetőjét is maga Helryx Toa, a Rend vezére adta neki. Némi fenntartással megengedte Mazekának, hogy Vultraz nyomában maradjon, azzal a feltétellel, ha nem akadályozza a többi elintéznivaló munkáját. Ám azt is elmagyarázta neki, hogy minden egyes Daxiára való visszatérést először tisztáznia kell, hogy a Rend biztosra vehesse, hogy senki sem követi őt a titkos bázisukhoz.
A mai nap Mazeka nem tartotta be a szabályt. Információt keresve viharzott a sziget partjaira. Öreg ellenfele, Vultraz, egy magnak nevezett helyre tartott, és egy Icarax nevű Makutának szállított valamit. Mazeka elszántan meg akarta állítani, ám előbb ki kellett derítenie, hogy mi az a mag, és hogy hol található. És azt is tudta, kitől várhat válaszokat.
- Helryx! – kiabált, ahogy a Rend főhadiszállásának központi folyosóján szaladt, nyomában két őrrel. – Hallgatóságot követelek!
- Fogd meg! – ordította az egyik őr. – Lehet, hogy a Testvériség kéme!
Mazeka hirtelen megállt, és a földre huppant. Az elől lévő őr megbotlott benne, és elvágódott. Mazeka felszökkent, és megragadta a második őrszem derekát. Egy sebes mozdulattal átlendítette a válla fölött, és keményen a padlóhoz vágta.
- Bocs – mondta Mazeka. – De nincs időm hivatalos eljárásokba bonyolódni.
Mindkét őr kezdett talpra állni, úgyhogy Mazeka gyorsan elszelelt. Habár nem tudott láthatatlanná válni, mint a régi edzője, Jerbraz, azt tudta, hogy a megfelelő helyzetben hogyan kell „eltűnni”. Az árnyékok a barátai voltak. Talált egy rejtekhelyet, és megvárta, míg a két őr elsietett mellette. Aztán előbújt.
Mazeka tudta, hol van Helryx kamrája – és ismerte is az összes útba eső csapdát és őrállást is. Jerbraz megtanította őt, hogy figyeljen az ilyesmikre. Sosem lehet tudni, mikor jön jól az ilyen tudás. Most például arra használta, hogy elkerülje az észrevételt, ahogy a bázis közepe felé igyekezett.
Általános körülmények közt erre képtelen lett volna. Ám miután a Rend hadba szállt a Testvériséggel, a Daxián tartózkodó ügynökök száma megcsappant. A legtöbb tag a Makuták erődítményei elleni hadműveleteket vezette, és ez azt jelentette, hogy Mazekának kevesebb őrt kellett kerülgetnie.
Betolakodni Helryx kamrájába azonban valóban lehetetlen lenne – ahhoz túl erős a védelme. Ám az egyik falban egyszer egy vészkijárati alagútra lett figyelmes, és megfogadta, hogy valamikor kideríti, hová vezet. Így hát besétált a rejtett kijáratba, és követte az alagutat, egyenest a célja felé.
Ám amikor előjött, úgy találta, Helryx nincs ott. Helyette egy feljebbvaló Mata Nui Rend tagot lelt, Tobdukot, aki alighanem az utolsó személy volt, akivel Mazeka találkozni akart volna.
Tobduk termetes volt – simán vagy 10 láb magas –, és noha meglehetősen szikárnak látszott, a kinézete csalóka: szívós volt és izmos. Arcán egy Sanok Kanohit viselt, a Pontosság Maszkját, ami tökéletesen illett hozzá – ő ugyanis egy gyilkos.
A legcsúnyább feladatok erre a Rend tagra hárultak, ő pedig örvendett nekik. Az tette leginkább híressé, hogy ő volt az egyén, aki megtervezte a halálát, néhány esetben pedig önkezűleg vetett véget azoknak, akik ismerték Artakha szigetének hollétét – beleértve más Rend tagokét és egy Makutáét is. Sokan türelmesnek és megfontoltnak tartanák az ilyet, Tobduk ellenben állandóan dühöngött – a saját és mások haragján élt, az tette erősebbé.
Mazeka már pár alkalommal megküzdött Tobdukkal az edzése során. Mindig vesztett. A matorán legnagyobb igyekezete ellenére, a frusztráció és a harag mindig úrrá lettek rajta harc közben, és ezzel erőssé tette Tobdukot. Azután a küzdelmek pár másodperc alatt véget értek.
- Bújj elő, Mazeka – mondta Tobduk, arcán egy éhes kavinika farkas vicsorításával. – Tudom, hogy ott vagy.
Nem volt értelme letagadni vagy késleltetni az elkerülhetetlent. Mazeka berúgta az alagút ajtaját, és belépett a fénybe.
- Azt hittem odakint vagy öldökölni – mondta. – Helryx tán szobafogságot adott?
- Közeleg az időm – csattant fel Tobduk. – Engem a háborúra teremtettek.
- Remek – így Mazeka. Nagy nehezen sikerült megőrizni a türelmét és összeszedettségét, és megtagadni Tobduk elől az extra erőt. – Remélem, hogy te meg a harc nagyon jól meglesztek egymással. Információ kell. Hol van Helryx?
- Távol. És nem szokás idejönni hozzánk… mi hívunk téged – morgott Tobduk vészjóslóan.
- Vultraz a mag felé tart, és egy Makutának kézbesít valamit – magyarázott Mazeka. – Utána kell indulnom, de nem tudom, merre van a mag.
- Én igen – mondta Tobduk. A szemei valahogy egyszerre maradtak csillogóak és üresek meg hidegek. – És meg is mondhatnám… de még nem. – Egy tőrt kapott fel Helryx asztaláról, majd játszadozni kezdett vele. – Jerbraz szerint nagy utat tettél meg. De meg van benned az ölési hajlam is?
Kezdődik, gondolta Mazeka. Ki fog engem hívni egy harcra az információért cserébe. Jobb vagyok, mint korábban, de még nem elég jó, hogy legyőzzem.
Mazeka meglepetésére Tobduk a derekára kötött hüvelybe helyezte a tőrt, és mosolygott.
- Nem. Lemészárolni téged még csak szórakoztató sem lenne, így, hogy annyi sokkal jobb célpont kószál odakint. Feladatom van, Mazeka… és jól jönne egy kis segítség. Ha mellém szegülsz, elmondom, amit tudni szeretnél… de ha visszautasítasz, az őrök egy cellába vetnek kifaggatni, miközben Vultraz pedig szabadon fog garázdálkodni.
Mazekának nem volt választása. Bosszút állni Vultrazon sokkal fontosabb volt neki, mint bármi más. Ha egy olyasvalakivel kell ahhoz szövetkeznie, hogy elérje a célját, mint Tobduk, hát legyen.
- Mit kell tennem? – kérdezte Mazeka.
- Semmi rémeset – mondta Tobduk, miközben kisétált a kamrából, és nyilvánvalóan arra várt, hogy Mazeka is kövesse. – Csak vadászni megyünk.

6.
Mazeka megragadta Vezon karját, és elráncigálta onnan, ahol Tridax Makuta és Tobduk viaskodtak.
- Mozdulj meg, bolond – mondta a matorán. – Vagy meg akarsz halni?
- Nos… - mondta Vezon, mintha komolyan fontolóba vette volna a kérdést. – Mindegy, a véget akarom látni.
- Higgy nekem, számos véget érést nézhetsz végig – így Mazeka, némi keserűséggel a hangjában. – Valamikor minden véget ér… és nem mindig tudjuk, hogy miért.
- Milyen elgondolkodtató. Milyen bölcs – mondta Vezon. Aztán kitoldotta: - Milyen unalmas. Ki vagy te, és miért vagy itt?
- Azért jöttem, hogy megöljelek – felelt Mazeka.
- Oh – vidult fel Vezon. – Tudtam én, hogy van benned valami kedvemre való.
___

Tobduk figyelte, ahogy a Makuta páncéljának utolsó darabkája is szétoszlik a protoacél evő vírus hatására. Így már csak a szabadon lebegő antidermisszel kellett elbánnia. Az odakint dúló tombolás közben tovább folytatta Destral erődjének rengetését, összedöntését.
- Ti Makuták – mondta Tobduk, a fejét rázva. – Végső soron nem is vagytok mások, csak a korrupció felhőcskéi. Semmi szubsztancia. Nem úgy, mint ez a sok Toa, akik szerte a kamrában raboskodnak.
Tobduk körülnézett. Nem ismerte fel a tartályokba zárt Toákat, de azt látta, hogy – valahogy – mindannyian ugyanazok.
- Valami olyasvalamivel játszadoztál, amivel nem kellett volna – folytatta, némileg aljas, éneklő hangon.- Bőven elég Turaga mesét hallottam, hogy tudjam, ez mihez vezet.
A terem közepében lebegő fekete és zöld színű antidermisz sötétebb árnyalatúvá vált. Tobduk nem kételkedett benne, hogy a Makuta mentálisan próbálta támadni… vagy netán telepatikus úton az életéért könyörgött volna? Ám mivel az elmepajzsa be volt kapcsolva, mindenféle behatolás ellen védett volt. Ennek örült is: nem bírta elviselni, ha egy felnőtt gázfelhő sír.
- Ki tudom találni, mire gondolsz – mondta Tobduk. – Itt ez a sok Toa, senki nem merné elpusztítani Destralt. Senki sem merészelné veszélyeztetni azt a sok másik valóságot. Senki nem áldozna fel ennyi életet.
Tobduk mosolyogva előrántott egy ijesztő külsejű pálcát. A nyelére matorán szimbólumokat véstek, és a csúcsára egy végzetvipera fejet faragtak.
- Akkor had meséljek neked valamit. Régen egy innen keletre fekvő szigeten éltem… egyszerű hely volt, ahol egy pár társammal próbáltunk boldogulni. Időnként meggyűlt a bajunk ugyan egy pár Rahival, de semmi komoly nem történt. Legalábbis addig nem, míg meg nem jelent egy Makuta.
Egy kis kísérletet akart elvégezni. Összekevert egy kevés ilyet, egy kicsi olyat, és mielőtt észbe kaptunk volna… már volt egy óriáspókja… aztán meg még több. De ez nem volt elég… ki akarta deríteni, mire képesek. Úgyhogy ráuszította őket a falvunkra… percek alatt véget ért az egész. A Makuta a munkája a végeztével átkeresztelte a szigetünket Visorakra, a kisállatai tiszteletére.
Az emlék hatására Tobduk kissé összerezzent.
- Megszöktem a szigetről… másoknak is sikerült… és eljutottam Nynrahra, és onnan meg Steltre. De mire odakerültem, mindaz a sok rémség, aminek a szemtanúja voltam… megváltoztatott. Amikor az új barátaim befogadtak maguk közé, elneveztek „Tobduk”-nak, ami ha minden igaz, „túlélő”-t jelent. Marhára vicces, nem gondolod?
Tobduk szemeiben csillogott a harag és a zavarodottság.
- Mert tudod, nem éltem túl. Már nem is tudom, ki voltam egykoron. Már más vagyok… de nem az, amivé a Rend tenni akart. Senki sem vagyok.
Fehéren izzó sugár lőtt ki ekkor Tobduk pálcájából. Eltalálta a levegőben lévő antidermiszt, és pillanatok alatt elégette. Tobduk addig le sem állította a pálcát, míg a legutolsó részecskéje el nem tűnt.
- Hathatós – mondta Mazeka a kapualjból.
Tobduk vállat vont.
- Fogjuk rá. Hová lett a másik? Olyan, mint egy kóbor Rahi… láncra kell verni.
- Halott – lódított Mazeka. Fogalma sem volt róla, ki lehetett ez a Vezon, de semmi oka nem volt rá, hogy megölje. Úgy döntött, hagyja, hogy a kinti sereggel szemben tegye próbára előreláthatóan csekély szerencséjét.
- Tartozol nekem – folytatta a matorán. – Azt mondtad, ha segítek, megmondod, hogy jutok el a magba.
Az erődöt egy robbanás rázta meg. A kamra mennyezete megrepedt, és törmelék kezdett peregni.
- Azt mondtam – ismételte Tobduk, akit látszólag hidegen hagyott a körülötte zajló szüntelen rombolás. – Rendben van, matorán, megmutatom neked a helyes irányt.
- És mi lesz ezzel a rengeteg Toával? – kérdezte Mazeka.
- Rossz hely, rossz idő – válaszolt Tobduk. – Ők nem tartoznak ide, nekünk meg nincs időnk mind hazaküldeni. A háború áldozatai lesznek. Itt maradhatsz, hogy próbáld őket megmenteni, de én elvégeztem a dolgom… úgyhogy semmi keresnivalóm itt. Ha meg akarod tudni a mag titkát, velem jössz.
Mazeka megfontolta. Mi a fontosabb: egy rakás ismeretlen Toa élete, vagy meghiúsítani bármit is tervez Vultraz? Tudta, hogy egy Toa mit csinálna – kockára tenne mindent, hogy segítsen a rászorulókon, miközben a gonosz elmenekül, és ez által hosszú távon még több életet veszélyeztetne. Talán épp ez annak az oka, hogy csak 50+ Toa él még az univerzumban – s Mazeka egyébként sem tartozik közéjük.
- Rendben – mondta végül. – Menjünk.
___

Amikor a matorán és a Rend ügynök végre eltűntek a kamrából, Vezon kimerészkedett az árnyak közül. Destral körülötte hullott szét, de őt ez nem érdekelte. Szemeit a megannyi kristályos tartálya és a bennük alvó Toára szegezte.
Nemrég még gúnyolódott Tridax Makuta „gyűjteményén”. De amikor az őrült átsimította az ujját az egyik tartályon, önkéntelenül is elgondolkodott:
Mire lehetnék képes egy egész seregnyi Toával az oldalamon?

7.
Mazeka Karda Nui peremvidékén haladt keresztül mocsári lépegetőjével. Túl sokáig tartott kiszedni Tobdukból az útbaigazítást, és még tovább, hogy felvegye járművét Daxiáról. Csak Mata Nui tudja, Vultraz miféle bajt okozhatott időközben.
A gépezet sebesen lépegetett a zavaros vízen. A lábai végéből kibocsátott mágneses erő pár centire a mocsárfelszín fölött tartotta a járművet. Időnként egy-egy csáp… vagy valami még rosszabb… bukkant fel a sárból, próbálva megragadni a gépet, és Mazekának minddel meggyűlt a baja.
Mindenhol a csata zajai hallatszottak. Toák küzdöttek denevérszárnyú rémségekkel, melyeket Mazeka a Makuta Testvérisége tagjainak vélt. Forrásaiból tudta, hogy Icarax is a helyszínen volt, és Vultraz az ő hívószavára válaszolva érkezett. Egyedül egy dolog miatt hívathatta magához, és ez a dolog undort keltett Mazekában.
Öt évvel korábban, Mazeka és tanítója keményen dolgoztak a mindenség eredetének feltárásán. Mindenki tudott a Nagy Lényekről, és a Nagy Szellemről, Mata Nuiról, de ebből mennyi lehetett legenda és mennyi igazság? Ők ketten elhatározták, hogy kiderítik. Noha sosem kerültek közel a teljes igazság felderítéséhez, sok felfedezést tettek, köztük egy iszonyatos felfedést: a Makuták eredetének titkát. Kőre vetették a lehető legpontosabb elméletüket arról, Mata Nui miként teremthette a Makutákat, és hol. Ez a kőtábla is azok között volt, amelyeket Vultraz ellopott.
Akkoriban is szörnyű bűntett volt. Ám most egyenesen katasztrófába torkollhat. Egy ilyen tudással felfegyverzett Makuta akár egy egész hadsereget is felállíthatna testvéreiből, vagy önmagát tehetné hatalmasabbá. Mazeka nem tudta pontosan, Icarax mikor tudhatta meg, milyen tudás birtokában van Vultrazt, vagy hogy miért volt rá épp most szüksége, ám egy dologban biztos volt – tilos hagyni, hogy Icarax rátegye a karmait.
Ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni. Karda Nui irdatlanul nagy hely, nem lesz könnyű megtalálni Vultrazt. Ezen kívül azt is el kell kerülnie, hogy a Toa és Makuta között zajló viaskodásba keveredjen.
Egy nap majd meg kell tanulnom nemet mondani a könnyű megbízásokra, gondolta.
___

Vultraz vadászgépének ülésén magasan repült a mocsár fölött. Úgy érezte, szó szerint a mennyekben jár. Alatta Makuták vertek szét Toákat és árny matoránok vadásztak egykori barátaikra. A paradicsom egy szigetére csöppent.
Visszaemlékezett, milyen volt az élete, mielőtt árnyék matoránná változott. Az igazat megvallva nem volt nagy a különbség. Most már ugyan erősebb egy kicsit, de eddig sem becsülte különösebben az igazságot és a moralitást, tehát új életszemlélete lényegében megegyezett a régivel.
Icarax gyönge telepatikus hívásai egészen Destralra elnyúltak. A Makuta nyilván súlyosan megsérült. Vultraznak előbb le kellett nyomoznia, hova rejtette el a rég ellopott kőtáblákat, hogy megbizonyosodjon az információkról. Téves adatokat szolgáltatni Icaraxnak felérne egy öngyilkossággal.
Bedűlt balra, követve Icarax mentális hívószavát. Ekkor szemei hirtelen valami mozgásra lettek figyelmesek lentről, messze nyugatra. Először úgy képzelte, biztosan egy menekülésben lévő Toa vagy av-matorán az. De aztán felismerte a mocsári lépegető jellegzetes körvonalát, és azonnal tudta, kit látott meg.
Vultraz mosolygott. Valahogy minden összeillett. A Testvériség a legnagyobb – végső – győzelem előtt áll, s a sors egyenesen az ölébe pottyantja régi ellenségét, Mazekát. Egyedül azt sajnálta, hogy Mazeka már nem fogja átélni az árnyék diadalát.
Icaraxról teljesen megfeledkezvén, gépét zuhanórepülésbe vitte, egyenesen Mazeka felé.
___

Mazeka akkor szúrta ki Vultrazt, amikor már csak másodpercek voltak hátra. A vadászgép alacsonyan siklott a víz fölött, ütközési pályán a mocsári lépegetővel. Ahogy Vultraz tüzet nyitott églövőivel, Mazeka is hasonlóképp tett, és a gépét egyenest a közeledő repülő felé irányította.
A két régi ellenfél a végső összecsapás, vagy talán a közös pusztulás felé száguldott… de sohasem találkoztak össze.
Közvetlenül kettőjük között egy portál nyílt ki a térben. Túl késő volt megállni, túl késő fordulni… túl késő bármire, kivéve, hogy belemenjenek. És aztán mindketten eltűntek Karda Nuiból.
___

Sötétség és zűrzavar felkavaró pillanata következett. Amikor ismét kivilágosodott, a mocsári lépegető egyenesen egy óriási, arany fémmel betekert fa felé száguldott. Mazeka erőset rántott az irányítókaron, és elfordította a járművet. Elveszítve egyensúlyát, felbukott, de még időben sikerült elugrania a gép alól.
Nem messze Vultraz egyfajta tó felé repülve találta magát. Csak mikor közelebb ért, jött rá, hogy a „víz” úgy hullámzott, mintha valami hatalmas organizmus lenne. Másodpercekkel később borotvaéles kristályszilánkok repültek ki az áltó mélyéről, és darabokat nyestek le a vadászgépből. A pályájáról eltérített jármű forgásba kezdett. Vultraz leugrott róla, még mielőtt nekicsapódott volna az általa már élőlénynek vélt tó felszínének. Mihelyt a gép érintkezésbe került vele, nyers energiává változva megszűnt létezni.
Vultraz egy faágon lógva szólalt meg:
- Hát, ez aztán fura volt.
Mazeka megfordult, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik felé az erdőből. Meglepve látta, hogy egy ga-matorán tűnik fel, nyomában egy Víz Toájával.
- Kik vagytok? – kérdezte. – És… hol vagyok?
- Hogy hol…? – mondta a ga-matorán, aztán nevetésben tört ki. – Óh, értem már. Egy újabb próba. Rendben van, belemegyek a játékba. Spherus Magnán vagy, és én Macku Toa vagyok. Ez a túlméretezett izomtömeg pedeg az egyik falulakóm. Mindig örvend, ha az Egybeforrás egy újabb hősével találkozhat.

8.
- Spherus Magna? – mondta Mazeka, miként Vultrazzal együtt idegenvezetőik mögött baktattak. – Mi a jó Mata Nui ez a Spherus Magna?
Macku Toa sarkon perdült, és a szemébe nézett.
- Tényleg jól beütheted a fejed, amikor leestél. És mi az a Mata Nui?
- Mi az a… - felelt döbbenten Mazeka.
- Hmmmm – így Vultraz. – Van egy olyan érzésem, hogy már nem Karda Nuiban vagyunk. Talán ha háromszor összekoccintom piros csülkeimet, és jó erősen kívánok egyet…
- Ez Spherus Magna – mondta Macku, körbeintve a körülöttük elterülő erdő felé. – Az egész világ. Illene tudnod, hisz segítettél megmenteni.
- Valóban? – mondta Mazeka.
- Hát még szép – így Vultraz. – Remek idők voltak, nemde, Macku? Ezt a történetet sose unom meg hallgatni.
Macku lemosolyodott.
- Én sem. Ellenben a matorán barátom, Helryx, ő úgy tudom, rosszul lesz, ha hallja.
- Nem is igaz – szólalt meg a magas, kék páncélt hordó alak. – Csak azt kívánom, bárcsak én is segíthettem volna, ennyi az egész.
- Tudom, na, csak vicceltem – felelt Macku. – De tudod, hogy a Nagy Lények nekünk Toáknak szánták a kemény munkákat – ezért teremtettek ilyen mozgékonynak és sebesnek, még ha aprónak is. Rátok nagy matoránra hárul a favak körüli feladatok ellátása.
Mazeka úgy érezte, mintha a világ a feje tetejére fordult volna. A matorán falusiak itt Toák lennének? A Toák meg falusiak? Na és Helryx – Mata Nui Rendjének vezére – cselekvésképtelen lett volna? Ez őrület!
- Vultraznak igaza van – mondta, gyorsan gondolkodva. – Valóban nagyszerű mese. Lefogadom, szuperül tudod elmondani.
- Meglehet, de azért olyan jól nem, mint Takua – mondta Macku büszke hangon. – Hát, kicsit több mint1 100000 évvel ezelőtt lehetett. Egy pár falubéli felfedezte, hogy valami ezüstös folyadék szivárog egy hasadékból, és közelebbről megvizsgálták. Hozzáértek, és – puff! – nem volt több falubéli. Később valaki más is próbált meríteni belőle, mire a szerszáma egy háromágú szigonnyá változott. Fura.
Mazeka a homlokát ráncolta. Ez pont úgy hangzott, mint az energizált protodermisz. Mindig is úgy vélte, hogy az is a Nagy Lények találmánya volt, de most már sokkal inkább úgy hitte, ennek a világnak a magjából származott.
- Mint kiderült, igen erős anyag volt. Úgyhogy mindenki dulakodni kezdett fölötte… és azt észre sem vették, hogy közben terjedni kezdett. Ám a Nagy Lények meglátták, mi történik, és tudták, hogy ha nem állítják meg, a bolygó szétesik darabokra.
A négy utazó egy tisztásra érkezett. Egy falut láttak ott, tele Helryxhez hasonló lényekkel. Macku méretkategóriája nem képviseltette magát.
- Üdvözlünk Ga-Koróban – mondta Macku. – Szóval mint mondtam – a Nagy Lények szerintem elvetették legelső ötleteiket, akármik is voltak, de végül is rájöttek, hogyan segíthetnek a helyzeten. Megalkottak egy maréknyi, Toának nevezett hatalmas lényt – azaz minket – elemi- és maszkerőkkel. Aztán elindultunk a föld alá, hogy különleges tárolókkal összegyűjtsük a folyadékot, és orvosoljuk a károkat. Nem volt könnyű – eleve gyakoriak voltak a beomlások, de szerencsére nem voltunk akkorák, mint Helryx barátom. Eltartott vagy öt évig, de sikerült egybeforrasztanunk a bolygót.
- Akkor sosem hallottál Mata Nuiról? – kérdezte Mazeka.
Macku a fejét rázta.
- Nem. De ha akarod, megkérdezhetem Kapura Toát, ha legközelebb találkozok vele.
- Óh, pompás – mondta Vultraz, kuncogva. – Kérlek, tedd meg.
Mazekának most már betelt a pohár.
- Macku, a bajtársam meg én, mi… nem vagyunk idevalósiak. És haza kell jutnunk. Hosszú az út… valami azt súgja, nagyon hosszú… és nem tudjuk, hogy lássunk neki. Nem ismersz valakit, aki segíthetne?
Macku leállt gondolkodni.
- Nos, ott van Gali – mondta végül. – Egy kenukölcsönzőt vezet. Úgy hallottam, eljutott már olyan délre, mint a hegyek, de annál délebbre nem. Nem hiszem, hogy a csúcsokon túl lenne bármi látnivaló.
- Szerintem egy kenunál nagyobbra lesz szükség – mondta Mazeka.
- Mi ez a sietség? – mondta Vultraz. – Szerintem hamar megszoknám ezt a helyet. „Vultraz Toa” … szépen cseng, nem?
- Ha annyira aggódtok, akkor úgy vélem, csak egyvalamit tehettek – mondta Macku. – Meg kell látogatnotok a Nagy Lényeket. Ők bárki másnál jobban ismerik ezt a világot, egész a Nagy Tengertől az Északi Fagyvidékig. Én kissé elfoglalt vagyok, de biztosan tudok keríteni kettőtöknek egy kalauzt.
- Rendben, kösz – mondta Mazeka. Miután Macku távozott, ingerülten Vultraz felé fordult. – Mi nem tartozunk ide. Hazamegyünk, mielőtt még kárt hozunk erre a… akármi is ez a hely.
- Nem tudtál már a saját univerzumunkban sem megállítani, ahol az egész Mata Nui Rendje meg a Toa a te oldaladon állt – gúnyolódott Vultraz. – Itt, ebben a békés erdőben, fele nagyságú Toák meg túlméretezett falulakók között, és persze a Nagy Szellem hiányában, fikarcnyi esélyed se lesz.
Vultraz vicsorított.
- Adj egy hónapot, Mazeka, és én leszek itt a főfejes. Te meg – ha még életben leszel –, te leszel Spherus Magna közellensége.

9.
Ha Mazeka úgy vélte, már eddig is megrázónak találta a saját univerzuma és Spherus Magna közötti különbségeket, hamarosan egy igazi sokkban lesz része. Macku Toa visszatért egy kalauzzal, aki elvezeti őket a Nagy Lények erődjéhez – egy magas, fehér páncélt hordó lény volt, akit ő Teridax Makutaként mutatott be. A jövevény üdvözölte Mazekát és Vultrazt, és javasolta, rögvest induljanak útnak, mivel a sötétben utazni veszedelmes lenne.
- Szóval a rangod Makuta? – kérdezte Mazeka. – Mi a munkád?
- Mindaz, ami szükséges – felelt Teridax. – Az a feladatom, hogy segítsem a Toát a falvak gondozásában; új élőlényeket teremtsek, ha kell; és hogy megtanítsam az egység, kötelesség és végzet erényeit azoknak, akiket én és testvéreim teremtünk.
Vultraz úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. Mit műveltek az itteni Makutával? Hová tűnt a fenséges gonoszság, a bonyolult tervek, a könyörtelen ambíció? Vagy… ha a Makuták tetteit eredetileg a Mata Nui iránt való gyűlöletük/irigységük szítta, és itt pedig nincsen Mata Nui, a dolgok másképp alakultak volna?
- Kemény munka lehet – mondta Vultraz.
- Valóban… időigényes – így Teridax. – Létfontosságú, hogy a Makutában ne legyen kétely, se félelem, és az árnynak még csak a nyoma sem, úgyhogy évekig tartó meditáció után lehet csak elnyerni a címet. A hatalmak, melyek egykor ezt a világot irányították, megtébolyultak a hatalomvágytól – a Nagy Lények válaszul megteremtettek minket.
Az út hátralevő részén egyikük sem szólt egy szót se. Mazeka tele volt kérdésekkel, de nem volt benne biztos, hogy okos dolog lenne-e feltenni őket. Ha a Makuta kideríti, hogy ő és Vultraz honnan jöttek, talán fogságba ejti őket, vagy rosszabb. Végtére is Spherus Magna teremtményei miért akarnák, hogy egy oly háború tépázta világ lakói, mint az övék, tudomást szerezzenek róluk?
A sűrű erdőkön és magas hegyeken átvezető út hosszú volt és veszélyekkel teli. Időnként hatalmas üvöltések rázták meg a földet. A két matorán nem érdeklődött a forrásuk után – egyikük sem akarta igazán tudni – és Teridax sem tájékoztatta őket.
Végül megérkeztek egy hatalmas, teljességgel kristályból és vasból álló erődítményhez. A főbejáratot két másik Makuta őrizte, szintén fehér páncélban. Mazeka és Vultraz felismerte bennük Gorastot és Icaraxot. Tiltakozás nélkül átengedték őket. Egyedül akkor merült fel némi bizonytalanság, amikor Vultraz rápillantott Gorastra, és odaszólt:
- Csípem a szerkót.
Gorast erre telekinetikusan a levegőbe emelte őt, aztán hozzávágta a földhöz. Ő így értelmezte a békés fogadtatást.
Az erődig tartó utazás nem volt rövid. A főbejárattól a központi termig vezető út pedig még annál is hosszabb volt. A századik forduló meg kanyar után Mazeka sejteni kezdte, hogy ez szándékosan lehet így. A Nagy Lények nyilvánvalóan nem látják szívesen a vendégeket, és nem akarják, hogy az eddigiek észben tudják tartani, hogy juthatnak el hozzájuk.
Mazeka azt várta, hogy egy terjedelmes laboratóriumban fognak kikötni. Ám e helyett a szoba, ahova Teridax elvezette őket sokkal inkább egy gyűlésteremre hasonlított. A terem túlsó végén egy félkör alakú pódium állt. A mennyezetbe ágyazott fénykövek voltak az egyetlen fényforrások, és épp csak annyi világítást adtak, hogy láthassák a kezüket, ha az arcuk elé tartották. Mintha haloványan hat alakot is látott volna az emelvénynél, de aztán hirtelen eltűntek. Talán, akárcsak oly sok más dolog is, ők is az árnyék és fény játékai voltak.
Egy lágy hang törte meg a csendet, mely alig volt több egy suttogásnál.
- Kiket hoztál hozzánk, Makuta, és miért?
- Azt mondják, egy másik földről jöttek, ahová vissza akarnának jutni – mondta Teridax. – Toának látszanak, de szerintem a külsejük csalóka. És az egyikük… az egyikük lelke árnyakkal van tele.
Mazeka halkan átkozódni kezdett. Mekkora idióta volt – a Makuták telepatikusak. A Mata Nui Rendjének képzése révén az ő elméje védve volt, ám Vultraz nem tudott védekezni a mentális behatolás ellen. Teridax olvasott az elméjében, és már mindent tudott.
- Lépj elő – szólt egy újabb suttogás. Mazekát megdöbbentette, milyen ősinek hallatszott.
Előrelépett egyet. Vultraz habozott, de aztán Teridax őt is előrelökte. A csönd végtelennek érződött. Ekkor újabb suttogások hangzottak fel.
- A mi munkáink… de nem a mieink. Érdekes.
- És az egyik árnyakkal telt? Milyen izgalmas… vajon hiba csúszott az alkotásába?
- Talán szét kellene szednünk, és megnéznünk.
- Nem, nem… az túl extrém. De egyetértek, meg kell vizsgálni.
- Nem, na várjatok csak – így Vultraz. – Én nem jelentkezem kísérleti Rahinak.
- Mi csak haza akarunk menni – mondta Mazeka. – Mivel… elintézni való dolgunk van. Azt kérem, hagyjatok távozni.
- Ez a lehetőség már elveszett – suttogta az egyik Nagy Lény.
- Talán nem. Talán még nem. Cserét még csinálhatunk.
- Mi a neved, látogató?
- Mazeka.
- Mazeka, igen – jött a válasz. – Számtalan csodás alkotásunk van, Mazeka… némelyiket még a hű Teridax sem ismeri. A látogatásotok, hogy őszinte legyek, lenyűgöz, mégsem lep meg minket. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a létező végtelen, megszámlálhatatlan valóságban vannak hasonmásaink. Csak idő kérdése volt, míg az ő egyik alkotásuk áttöri a dimenziók falait… és ismervén az ő alkotásaik kaotikus állapotát, nem igazán vártunk erre az eseményre.
- Úgyhogy cserét ajánlunk. Neked megengedjük, hogy visszatért oda, ahonnét jöttél. A társadat azonban itt tartjuk – bizonyosan így is bőven elég sötétség van az univerzumodban, és nincs szükség többre. Egyszersmind érdekel minket, hogy másik énjeink hol vétettek hibát az ő megteremtésében. Cserébe megengedjük, hogy a mi univerzumunkból magaddal vigyél valakit, hogy megtartsd a két világ közti egyensúlyt.
Mazeka nem tudta, mit szóljon. Már évek óta gyűlölte Vultrazt, de becsületesen akarta elintézni és az igazságszolgáltatás elé állítani. E helyett kénytelen lesz itt hagyni egy idegen valóságban, ki tudja milyen jövő elé nézve.
- Sajnálom – mondta Mazeka. – Nem fogadhatom el kérésetek.
- Azt roppantul sajnálnánk – válaszolt az egyik Nagy Lény –, ha kérés lett volna. Nem az volt.
Chirox és Vamprah tűntek elő a sötétségből, és megragadták Vultrazt. Mazeka megindult, hogy megállítsa őket, csakhogy Teridax az útjába állt.
- Én láttam a romlást a lelkében – mondta a Makuta. – És annál is többet… olyanokat, mik szégyennel töltenek el. Egy torz tükörbe néztem, melyet legszívesebben darabokra törnék. Nem kap se többet, se kevesebbet, mint amit megérdemel.
- Ti ezt nem értitek – mondta Mazeka, miközben Vultrazt elvonszolták. – Ő az én felelősségem.
- Ő senki másnak nem felelőssége, csak önmagának – mondta Teridax. – Ha mást nem is tanulsz meg az itt eltöltött idődből, ezt azért tanuld meg.
- Válassz hát – mondta az egyik Nagy Lény. – Ideje indulnod.
Mazeka eltöprengett. Valóban vissza akart-e vinni valakit magával, és ha igen, kit? Mackut? Kapurát? Egy Nagy Lényt? Van itt bárki, aki segíthet nekik az odahaza dúló háborúban?
Ekkor hirtelen megkapta a választ. Teridaxhoz fordult, és azt mondta:
- Te.
Az bólintott.
- Szóval át a tükrön…
- Hogy lehetőséged legyen összetörni. – mondta Mazeka.
- Készüljetek fel – mondta a Nagy Lény. – Nem irigylünk titeket, se az utazásotok, se az úti célotok. De ezt az utazást muszáj megtennetek… és a célt talán csak ti menthetitek meg.