1.
Én, a Mutran Makuta, lepihenek most Karda Nui-beli barlangomban, hogy kőbe véssem eme feljegyzést. A fortyogó katlanok belsejében alakjukat felvevő árnyékpiócák örömteli látványa tárul közben szemeim elé. Az univerzum mag inváziója hibamentesen halad, legújabb teremtményeim sötétséget és megrontást terjesztenek, és általánosságban is élvezem, hogy élek.
Asszisztensem, Vican, szorgosan gyömöszöli vissza egyik kudarcot vallott kísérletemet a rekeszébe. Általában mindegyik ilyen „balesettől” mihamarabb megszabadulok… ám ezt a sziszegő, harapós, és felettébb mérgező teremtményem inkább Chiroxnak ajándékozom majd.
Ah, Chirox… nem lehetett több mint 100 évezrede, hogy jó barátok voltunk, és együtt hoztuk létre az újabb és jobb Rahikat a matorán nép megsegítésére.
A Miserix nevű Makuta, a Testvériség legelső vezére uralkodott akkor. A destrali erődöt, ahol minden Makuta tartózkodott még csak épphogy felépítettük. Tisztán emlékszek, hogy egy bizonyos napon én meg Chirox asztalunk felett hajlongva próbáltunk valami hasznot találni Spiriah egyik kísérletében.
- Túl sok a lába. – dörmögött Chirox. – Na és ezek a fogak…
- Szétszedjük és kezdjük az elejéről? – kérdeztem. – Vagy simán zárjuk be egy szobába Spiriahval?
Miserix pont ekkor lépett be hozzánk. Rápillantott az asztalon vonagló izére, és undorodva horkantott. Azután ránk nézett.
- Lenne egy feladatunk. – közölte. – A Xia nevű sziget lakosai nagyobb fizetséget követelnek, mint amekkorát a legtöbb matorán város meg tud fizetni. Kérem, hogy az egyikőtök menjen el oda Icarax Makutával és a segédjével, Pridakkal, és magyarázzátok el az ottaniaknak az együttműködés szükségességét.
Miután elment, mi ketten Rahit dobtunk, hogy eldöntsük, melyikünk menjen. Sajnálatos módon mivel két feje volt, vésni meg nem véstek rá, eltartott egy kis ideig, még választani tudtunk.
A küldetés természetesen sikerrel járt. Napokig tartó egyezkedések után Icarax elvesztette a türelmét. Majd, miután már eltakarították a romokat, a xiaiak készségesen teljesítették a kérésünket. Pridakot szó szerint le kellett rángatnunk a szigetről, annyira megfogták őt a lehetőségek, amiket benne látott.
Már majdnem elértük Destralt, amikor észrevettem, hogy kísérleti kedvencemet, az én gondolkodó kövemet elhagytam.
- Biztos ottmaradt a sziget közepén, ahol a gyártelepeket látogattuk. – mondtam. – Nyugtalanító… ugyanis sohasem utazom nélküle, bár… zűrös is tud lenni.
- És mi lenne a gond? – morogta Icarax. – Csak egy kő.
- Való igaz. – feleltem. – Kivéve persze, ha elkezdi felfalni Xia népét, és hegy méretűre növekszik. Habár mekkora esélye van annak, hogy ez megtörténjen?
Tovább hajóztunk, magunk mögött hagyva a szigetnyi gyárat, a szorgalmas xiai lakosságot… és egy igen is éhes sziklát.

2.
Áh, Pridak… nem sokkal a Xiára tett kiruccanásunk után történt, hogy „nagyobb célok” megvalósításának indokával kilépett a Makuta Testvérisége szolgálatából. Felteszem, Miserix Makuta egy könnyen befolyásolható alak, Takadox segítségével tartotta rajta a szemét. Így nem volt számunkra nagy meglepetés a hat Királyság Szövetségének megalakulása sem.
De ez még nem jelenti azt, hogy örültünk is neki. Óh, dehogy is. Két külön dolog volt annak a tudatában lenni, hogy a hatalmi ranglétrán mindig egy fokkal a Nagy Szellem alatt állunk – és erősen fogalmazott „felkéréseket” kapni hat parvenü hadúrtól, akik nincsenek tisztában a helyzetükkel.
Tisztán emlékszek, hogy egy hűvös, nyirkos teremben ültem az egyik Barraki toronyban, és hallgattam, hogyan beszéli meg Pridak meg Kalmah, hogy miként tördeljék tartományokra az ismert univerzumot. Mi Makuták láttuk volna el őket Rahi bestiákkal meg mindennel, amire épp szükségük volt, és ami még belefér a hatalmi körünkbe. Miserix fokozódó ingerültséggel hallgatta mindezt, míg be nem telt a pohár.
- Arcátlan szúnyogok. – csattant fel. – A Makuta egyes-egyedül Mata Nuit szolgálja. Nem szolgáljuk fel titkos tudásunkat mindenkinek, akinek erős karja van és gyülevészek hada a háta mögött.
Pridak mosolyogva előrehajolt.
- Csak egy szavamba kerül, hogy azok a „gyülevészek” bevonuljanak Destralra. Mire a Toátok meg Rahkshitok rendbe szedik soraikat, az erődötök már a miénk lesz… a drágalátos titkaitokkal együtt. Jól teszitek, ha észben tartjátok, hogy míg ti Mata Nuit szolgáljátok, addig ő minket szánt az univerzum uralkodóinak.
- Akkor talán a Nagy Szellem mégsem olyan eszes, mint amilyennek gondoltuk. – mondta Icarax.
Ekkor Takadoxra pillantottam. Mivel tagja volt a Szövetségnek és a Testvériségnek is árult információt, egyik oldalhoz sem tartozott igazán. Tán pont emiatt nézett ki úgy, mint aki bele akart süllyedni a padlóba.
Pridak felállt, utána Kalmah és a többiek is.
- Választhattok, Makuta – együttműködés vagy leigázás. Bízok benne, hogy ésszerűen döntötök.
- Mi van a térképeiteken nem szereplő helyekkel? – kérdezte a Chirox nevű Makuta. – Artakha… Metru Nui… a déli ismeretlen szigetek…
- Metru Nuival már… vitába elegyedtünk. – mondta Kalmah. – Ami Artakhát illeti, hadd játszadozzon a vén bolond az alkotásaival. A déli szigetek pedig csak a kőpatkányoknak meg lhoraknak valók.
- Akkor ez a bagázs is könnyen beilleszkedne. – mormogtam, kivívva Kalmahtól egy tekintetet.
- A gyűlésnek vége. – jelentette ki Pridak hidegen. – Az új harci vadakat a megbeszéltek szerint várjuk. Ha útját akarjátok állni a Nagy Szellem akaratának, akkor magatokra vessetek.
A Szövetség tagjai egyenként kivonultak, s közben Takadox aggodalmaskodó pillantást vetett Miserixre. Miután elmentek, Miserix legmegbízhatóbb tábornokához fordult, és (noha akkor még nem tudtuk) szavaival megpecsételte a Barraki sorsát:
- A könnyen kivont kardok esedeznek a használatért… ámde újból elrakni őket nem ilyen egyszerű. Ezek a Barrakik még okozhatnak kellemetlenségeket. Figyelj rájuk!

3.
A háború véget ért.
Nem mintha én szemtanúja lettem volna a Testvériség hada és a jöttment Hat Királyság Szövetsége közötti végső, nagyszabású harcnak. Dehogy is – Miserix tábornokát illette meg a támadás vezetésének méltósága, majd az összes dicsőség. Engem meg egy másik, nő Makutát, Gorastot egy végül takarítómunkába kikerekedő küldetésre küldtek Kalmah erődjébe.
Mondanom se kell, nem voltam oda a feladatért. Aki járt már a Szövetség területének északnyugati régióiban, az bizonyára tudja, hogy úgy szaglik, mint egy Kanohi Sárkány szája, és tele van szórva Rahi tetemekkel. Ez utóbbi természetesen az én hibám: amiért Kalmah nem mutatott Makutához méltó tiszteletet, úgy nem is kapott tőlem három napnál hosszabb élettartamú Rahikat.
Adjuk még ehhez hozzá Gorast társaságát, ami olyan kellemes, mint összemelegedni egy tüskés lávaangolnával. Egy szót se szólt az északra vezető úton, csak időnként sürgetett, hogy haladjak gyorsabban, amivel én rendben is voltam. Gorast ádáz harcos, de ha már kitárgyalta a csonkítás, mészárlás, öldöklés és lenyakazás témáját, egész szótlan tud lenni.
Kalmah „erődje” alig ért fel a címéhez. A Szövetség fegyverletételének híre hamar elterjedt, és a hátramaradt csapatai kirámolták a helyet. Még érkezésünk előtt elmenekültek, így egy halom kövön és törmeléken kívül nem találtunk mást. Gyors kutatgatással kiderítettük, hogy nem maradt semmi fegyver, térkép, felszerelés, vagy bármi egyéb hasznosítható dolog.
Kisvártatva Gorast egy pár kóborlóra lett figyelmes, és levadászta őket. Én megpróbáltam arrébb kotorni egy kis törmeléket, hogy le tudjak ülni. Ekkor fedeztem fel egy vésetet. Áttanulmányoztam, és kiderítettem, hogy néhány alkotásom – az általam „pengeásóknak” elkeresztelt Rahi vadak – felülkerekedett az esélyein és életben maradt. Mi több, Kalmah valami igen különöset tudott meg róluk. Ha elég pengeásó gyűlik össze, akkor minden irányba ásni kezdenek. Alagútjaik elsőre véletlenszerűnek tűnnek – két hosszú, hajlított járat fut északra és délre, közéjük pedig kisebbek ékelődnek –, mintha folyamatosan egyazon mintázat ismétlődne. Kalmah viszont rájött, hogy koránt sem voltak véletlenszerűek, mint ahogy azt minden bolond is meglátná. A pengeásók ugyanis egy térképet szerkesztettek.
De… minek a térképét?
E kérdés a mai napig gyötör. Az alagutak alakja semelyik általam ismert földterületre nem hasonlít. Egyszer egy rabul ejtett, Fordítómaszkot viselő Toát is rávettem, hogy próbáljon meg kommunikálni az ásókkal, de eredménytelenül. Úgy fest, a pengeásók nem tudják, miért építik ebben a mintázatban a járataikat, csak hogy muszáj nekik.
Biztos voltam, és máig az vagyok, hogy ez jelent valamit… meglehet, hogy valami szörnyűségeset. Ám a rejtély túllépi még a Testvériség talányfejtő képességét is… és noha a Makutáknak nem ajánlatos beismerniük félelmüket, én bevallom, hogy emlékeim a vésetről kísértik az álmaimat.

4.
Mi sem olyan… szórakoztató… mint az egymással harcoló matorán. Csak rájuk kell nézni, ahogy erőtlen maszkjaikkal meg apró fegyvereikkel a lehető legfélelmetesebbnek próbálnak látszani. Röhejes egy látvány.
Miserix Makuta természetesen egyáltalán nem találta ezt mókásnak. Röpke 500 évvel a Hat Királyság Szövetségének leverte után Metru Nui matoránjai hadat indítottak egymás ellen. Az egész egyszerű veszekedésként kezdődött Ta-Metru és Po-Metru határvonalairól és kereskedelméről. Fokozódni akkor kezdett, amikor Po-Metru szállítóuszályokat süllyesztett el, Ta-Metru pedig olvadt protodermisszel elpusztított egy po-metrui raktárépületet. Onu-Metru a tűz matorán oldalára állt, Le-Metru a kőére. Ko-Metru megpróbált közbeavatkozni, de visszautasították, s így a po-matorán táborba került. A ga-matorán semlegességi politikája szégyenletes kudarcot vallott, és végül a tűz és föld oldalára álltak.
A munka megfeneklett, ahogyan a viták elkeseredett küzdelmekké alakultak. Egész városrészek károsodtak meg súlyosan vagy pusztultak el. Mivel Toa nem felügyelte a térséget, és a Turagának se volt sok haszna, a pusztítás megállíthatatlannak látszott. Ezzel nekem semmi gondom nem volt, hisz a káoszt arra használtam ki, hogy új Rahikat juttassak be a városba, kipróbálandó romboló képességeiket.
Miserix megparancsolta tábornokának, lápjen közbe és vessen véget a harcnak. Ez időre ama bizonyos Makuta már dédelgette a Nagy Szellem, Mata Nui megdöntésének tervét. Nem fér hozzá kétség, hogy megfelelőnek látta az alkalmat a Makuták rendkiszabó képességének fitogtatására. Sajnálatos módon a helyzetet úgy oldotta meg, hogy az ellenség egy részét bezárta az Archívumba, majd rájuk uszította a kiállítási tárgyakat. Mondanom sem kell, milyen kemény munka volt feltakarítani. És a matoránok sem zárták tőle szívükbe a Testvériséget, noha legalább ezentúl már illően viselkedtek.
Hogy mi történt a háború vezetőivel, azt nem tudjuk. Valószínűleg a Barrakihoz hasonló módon veszett nyomuk. Ám ekkor történt, hogy Miserix úgy határozott, mindegyikünket beoszt egy külön felügyelni való régióba. Tábornoka Metru Nui nyereményében részesült, míg nekem a matorán főkontinens középső területe jutott. (Nem mintha valaha is odafigyeltem volna az ottani eseményekre, merthogy túlságosan lekötöttek kísérleteim. De komolyan, kit izgat, hogy mi történik pár matoránnal itt vagy ott? Úgyis van belőlük bőven.)
Természetesen a szövegbe foglaltak nagy részét személyesen nem éltem át. Dehogy, még amikor a háború javában tombolt, Miserix egy újabb feladatot adott nekem. Az Archívumi Tömegmészárlás idején már messze délen jártam, ahol találkám volt egy legendával… melynek neve Tren Krom.

5.
Akármerre utazol kiterjedt univerzumunkban, nagy valószínűséggel összefutsz valakivel, aki elmondja majd, hogy Tren Krom nem több puszta mítosznál… csak egy ősrégi legenda, nem valódibb az Irnakknál, vagy a képzelet bármely más szüleményénél. Úgy mondják, lábat vetni a szigetén nem jár borzalmas következményekkel, kellemes tengerparti séta az egész. És ezeknek én mindig azt mondom: „Hogyan szeretnéd, hogy megemlékezzenek rád halálod után? Csak mert még ma el akarom tervezni.”
Ugyanis jól ismert tény mindazok számára, kik jól ismerik, hogy Tren Krom nem mese. Idősebb, mint maguk a csillagok, akkor született, amikor Mata Nuinak vagy a Makutának se híre se hamva nem volt, mindössze a végtelen, mindent körülölelő sötétség létezett. Egy születési fájdalmain átszenvedő univerzumban barangolt, s még az árnyak is rettegtek tőle. A Tren Krommal való találkozás meghívás volt az őrültségbe, vagy még az annál is rosszabba… így tehát a Testvériség engem bízott meg azzal, hogy felkutassam őt.
A találka célja nyilvánvaló volt: a Testvériség nem látta jónak őrizetlen hagyni az univerzumban egy ekkora hatalmú lényt. Meg kellett ismernünk szándékát, valamint hogy jelent-e fenyegetést a földekre, melyek felett mi őrködtünk. Így a tébolyultak félig elfeledett történeteiben kerestem útbaigazítást, mígnem elértem a sziget partjára, mely évezredek óta nem fogadott látogatókat.
A feljegyzés hiánytalanságának érdekében részleteznem kell a teljes ott töltött időmet. Az ezt olvasók épeszűségének érdekében azonban nem fogom. Visszaemlékezve is csak egy skarlátvörös összevisszaságot látok, melynek arca nem egy arc, csápjain apró, kihegyezett kampók futnak végig, szemei nem is voltak többek merő mélyedéseknél a kocsonyás koponyájában, és a hangja… óh, attól még Teridax Makuta is dallamos hangú énekesnek hangzott.
A halált vártam. Amikor Tren Krom elméje megérintett, és megláttam igazi valóját, szinte azon nyomban el akartam pusztulni… inkább azt, mintsem ilyen emlékkel élni. Ám a gondolataimban valami nyilván felkeltette az érdeklődését… nehéz elképzelnem, mi lehetett az, elnézvén, hogy Tren Krom milyen idegen minden más életformához képest. A helyett, hogy kiszorította volna belőlem a lelket, felderítette a tudatomat, mint ahogy az archívumi vakondokok élelem után szoktak turkálni. Elképesztő volt… ugyanakkor rémületes… betekintést nyertem az enyémen akkora léptékekkel túltevő elmébe, mint amennyire az én elmém tesz túl egy tűzlégyén… és éreztem, ahogy agyam sziszegő, tekergőző és nyálkát kiválasztó kígyók fészkévé válik.
Ekkor minden elsötétült.
Mikor ismét magamhoz tértem, az elhagyatott tengerparton feküdtem. Nem láttam nyomát Tren Kromnak, se a barlangnak, ahol találkoztam vele. Úgy gondoltam, hátha csak rémálmom volt, és Makuta társaim járatták a bolondját velem… aztán rádöbbentem, hogy ez nem így van. Ekkor vált világossá minden… tudtam, hogy működik az univerzum, és, amennyire képes voltam felfogni, azt is, hogy miért működik.
Még valami mást is tudtam már: hogy Teridax Makutának a Nagy Szellem, Mata Nui ledöntéséről szóló álma nem csak kitaláció volt. Lehetséges volt. Működhetett. Az én tudásom jelentette a töltényt abba a fegyverbe, mely egykor Teridax kezébe került, s mely fegyverrel egy nap elnyerhetjük magunknak az univerzumot.

6.
Tisztán emlékszem a napra, mikor Teridax Makuta felfedte a Tervét. Nem sokkal korábban tértem vissza a Tren Krom szigetén nyert információ birtokában, amelyet ő közbeszólás nélkül végig is hallgatott. Aztán olyas valamit tett, amit Miserixen kívül még egyetlen Makuta sem: Tanácskozást rendelt össze.
Elvben bármelyik Makuta megkövetelheti, hogy az összes tag összegyűljön Destralon. De általában csak a Testvériség vezére szokott ilyet tenni. Teridax nem vesződött engedélyt kérni Miserixtől. Kettőjükön már a kezdetektől fogva látszott, hogy egyszer még megütköznek.
Teridax az ötletét rövidre fogva, tisztán adta elő: le kell csapnunk a Nagy Szellemre, Mata Nuira, és megragadnunk az univerzumban a hatalmat. Néhányan közülünk, mint Gorast és Bitil, azonnal melléálltak. Vamprah és Krika más-más okokból maradtak csöndben. Egy maréknyian meg ellenvetésekkel álltak elő. Teridax úgy tűnt, alaposan meghallgatja a véleményüket, de én tudtam, hogy csak későbbre véste őket az eszébe.
Miserix természetesen átlátott az álcán – a Testvériség vezetői szerepére pályáztak. Válaszképp felállt az asztal főhelyéről, páncélkesztyűjéből árnyékenergiát lőtt ki, és Teridaxot félig átlőtte vele a falon. Én fel akartam kelni, hogy talpra segítsem. Ám Miserix pillantása ott helyben állított meg.
- Árulás. – mondta Miserix. – Sőt, rosszabb annál – eszelősség. Ha sikerre jutsz nagy terveddel, magát az univerzumot ítéled halálra.
- Azt a rizikót – mondta Teridax, kőport söprögetve le páncéljáról – bártan vállalom.
- És mivel fogsz rátámadni a Nagy Szellemre? – gúnyolódott Miserix. – Az árnyékkezeddel? Egy Rahkshi osztaggal? Mata Nui szemében csak egy rovar vagy… és az enyémben is.
Ha Makuta méltóságom megőrzésének céljával az asztal alá tudtam volna bújni, megettem volna. Teridax átugrott a fél termen, és torkon ragadta Miserixet. A Testvériség vezetőjét a falnak vágta egyszer, aztán még egyszer, utána pedig a földre hajította. Mielőtt Miserix reagálhatott volna, Teridax vezérünk nyakához szegezte pálcáját.
- Letűnt a korod. – acsargott Teridax. – Az univerzum az erősöket illeti, és a hatalmi helyzeted gyengévé tett téged.
Miserix megragadta a pálcát, és villámlást futtatott rajta végig, amely hátravetette Teridaxot.
- Arcátlan féreg. – ordította Miserix, miközben felágaskodott. – Pusztulásba és szégyenbe fogod vezetni a Testvériséget!
- Ha engem követ, csak… uralomra jut. – mondta Teridax. – Az uralkodás jogosan minket illet. – A többi összegyülekezett Makuta felé fordult. – Rátok bízom… hogy eldöntsétek, ki mellé álltok.
Gorast és Bitil habozás nélkül az oldalára siettek. Vamprah, Antroz, Chirox és Spiriah is követték őket. Én hezitáltam egy pillanatig, de nem tudtam elnézni a fölött a tény fölött, hogy a jelenlévők közül én tudtam leginkább, hogy a Terv beválhat. Így Teridaxhoz csatlakoztam. A többiek is hasonlóképp tettek, Krika és Icarax álltak mellénk utoljára. Csak kevés Makuta maradt Miserixnél. Látván, hogy alulmaradtak, végül – némileg vonakodva – hozzánk léptek. Miserix egymagában maradt.
- A Tanácskozás akaratánál fogva kikiáltom magam a Testvériség vezérévé. – mondta Teridax. – A Terv életbe lép. Első lépésemként… téged, Miserix, halálra ítéllek. Krika, Spiriah, akaratom ti hajtjátok végre.
Elámulva és felbőszülve, Miserix megvetően nézett az összegyűlt Makutára.
- Öngyilkos bolondok vagytok mind, hogy mertek az univerzum rendjével packázni. És ez az… ez az őrült csak a halálotokba fog vezetni!
A Testvériség egykori vezére a mostani karmazsin szemeibe pillantott.
- Ennek nincs vége, Teridax. Ölj csak meg, szórd el a darabjaim innentől Metru Nuiig, de egy nap… még elér a bosszúm.
Teridax már rá sem hederített. Épp velem és Chiroxszal diskurálta, hogy lenne a legalkalmasabb lecsapni Mata Nuira. Krika és Spiriah gyorsan cselekedtek, mert tudták, hogy Miserix előszeretettel változott rendkívül veszélyes hüllőlényekké. Kihurcolták a teremből, és többé sosem láttam.
Persze a történet itt még nem ért véget. A következő év során Gorast és Icarax lenyomozták és megölték azon Makuták, akik eredetileg Miserix pártfogói voltak. Teridax megparancsolta, hogy maszkjaikat a Tanácskozó Terem falára tűzzék, így figyelmeztetni azokat, akik lázadni akarnának.
Egyedül egy dolog ejtett gondolkodóba, mégpedig az, hogy egy maszk hiányzott a csoportból… Miserix maszkja. Kíváncsi vagyok, Krika vajon mit tehetett vele?

7.
Bitil fedezte fel elsőnek. Mi ketten akkor épp Destralra tettünk egy látogatást, hogy kiötöljük, miként támogathatnánk Teridax Mata Nui ellen szőtt merész tervét. Ha jól emlékszem, azt diskuráltuk, milyen nagy kár, hogy a terv zöme a Kojol Makuta tettein múlik, ki Artakha területének volt megfigyelője. Kojol igen titkolózó alak volt, tudását sohasem osztotta meg senkivel, még magának Artakhának a fellelhetőségét sem. A repülő és tengeri Rahi specialistája volt; ezeket arra használta, hogy a betolakodókkal szemben védelmezze a területét, akár még velünk szemben is.
De nem kívánok eltérni a tárgytól. Bitil szokása szerint érvelt: fegyvert hajított a falba. Egy baltát akart kézbe kapni, amikor azon találta magát, képtelen mozgatni a karját. Úgy rémlett, mintha az összes izma vízzé lett volna. Kétségbeesettségéből fakadó jókedvem hamar lelohadt, mikor rádöbbentem, hogy velem is ugyanez történik.
Chirox arrébb húzta Kojol páncéljának egy részét, hogy aztán egy zöldes-fekete gomolyagot lásson kiemelkedni belőle. Aggódva mintát vett, mielőtt sietősen kijavította volna a páncélzatot. Hosszadalmas kísérletek után Chirox visszatért, hogy tájékoztasson minket az eredményekről.
- Ennyi – látott neki, feltartva kezében egy kémcsövet, benne a füsttel – maradt a testünkből. Az izmokból és szövetekből színtiszta energiává alakultunk. Nincs többé szükségünk az evésre, lélegzésre, s nem is kell az öregkor fájdalmai miatt aggodalmaskodnunk.
- Ám ez nem minden – folytatta. – Ha egy Makuta szétoszlik, úgy tudata is megszűnik, és meghal. Ez okból muszáj a páncélzatunkat védeni a károktól, melyek miatt kiszökhetne lényünk.
Biztosan kíváncsiak vagytok, hogy éreztem magam emiatt. Érdeklődően… bosszankodóan, hogy Chirox hamarabb megfejtette a helyzetet nálam… és bizonytalanul, hogy mit is jelenthet mindez ránk, Makutára nézve. Erősebbek lennénk így, hogy már nem kell a szerveink és izmaink jóllétére ügyelni? A páncélunk kilyukadásától és energiánk szétoszlásától való félelmünk tán túlságosan óvatossá tenne minket?
Teridax nem pazarolt időt aggodalmaskodásra. Elrendelte, hogy a „Nynrah szellemeket” hozzák el Destralra, hogy az új „testeinkből” való legjobb haszonhúzásra tekintettel megváltoztassák vértezetünket. További protoacél rétegekkel toldották meg őket, hiszen nem volt már fizikai alakunk, ami helyet igényelt volna bennük.
Új alakunk egyik váratlan előnyére meglehetősen fájdalmas úton derült fény (részemről, legalább is). Az erődben sétálgatva egy magányos Exo-Toával találkoztam. Amikor megpróbáltam elhaladni mellette, a robot felkapott engem, és keresztülhajított a folyosón, miközben végig egy ismerős hangon nevetett.
- Chirox? – kérdeztem, ahogy feltápászkodtam – ugyanis az ő hangját hallottam.
- Az új alakunk – jött a válasz. – Képesek vagyunk velük megszállni a robot testeket – talán az élőket is, még nem tudom. Gondolj csak bele – a tökéletes álca!
- Áh, bizonyára – feleltem. – Ismét csak rájössz, hol húzhatod meg magad jobban.
Válaszképp egy rakétát lőtt ki a páncélból, de nem volt elég gyors. Odaosontam, és leszakítottam a gép egyik karját, aztán mosolyogtam, ahogy láttam, hogy Chirox energiái kezdenek kiszivárogni a résen keresztül. Utána csak még nagyobbat vigyorogtam, amint meghallottam az elmémben az átkozódását, miközben üresen hagyott Makuta páncélzata felé lebegtette energiáját egy másik terembe.
Bevallom, átfutott az agyamon az az ötlet, hogy elpusztítom a páncélt, mielőtt odaérne. Kegyelemből, kedvességből, netán Makuta fivérem iránti valamilyen más baráti érzelemből fogtam vissza magam?
Nem, dehogy, épp ellenkezőleg. Egyszerűen annyi volt, hogy tudtam, Chirox milyen régóta bajlódik egy olyan repülő kígyó kifejlesztésével, amit pont elegendő nyálka borít ahhoz, hogy könnyedén becsúszhasson a kisebb repedésekbe, de ahhoz már nem, hogy árulkodó nyomot hagyjon maga mögött. És mihelyt visszaszállt a testébe, hatalmas örömömet leltem abban, hogy bemutattam neki a Lohrakomat, szárnyakkal, nyálkával, meg minden egyébbel…

8.
Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor megpillantottam az Avohkii Kanohit, más néven a Fény Maszkját. Biztosra veszem, hogy az univerzumban soha nem alkottak annál gyalázatosabb vagy undorítóbb dolgot. Ott tündökölt Teridax kezében, és még csak nem is szíveskedett olyan agyagszínű lenni, amikor nem hordták – egy frászt, az Avohkii így is arany fényben ragyogott. Bele volt zárva az egyetlen erő, amelytől mi Makuták rettegünk, és valami sokkal rosszabbnak a ki nem mondott ígérete – hogy egy nap ténylegesen létrejöhet egy Fény Toája.
Destralra is elsuttogták a szóbeszédet, miszerint Artakhán létrehoztak egy ilyen maszkot. Természetesen Kojol Makuta, amekkora barom volt, csak másodkézből kapta meg a hírt. Ám azon nyomban készen állt, hogy egy egész armadát vezessen a szigetre a megszerzéséért.
Teridax szerény műveletet akart, egy pár Rahkshit, nem többet. Ám Kojol, vesztére, fittyet hányt rá. Visorakból, Rahkshiből, sőt még egy pár Exo-Toából is összetoborzott egy támadóalakulatot, azzal a céllal, hogy egyetlen pusztító csapással elsöpörje a sziget védelmeit.
Nem igazán így történt. Partraszálláskor a Visorak először két óriás kígyóba futott, amik mintha kristályból lettek volna. A szokásukhoz híven teljességig magabiztos Visorakok úgy hitték, hamar elintézhetik az ilyen nagytermetű Rahikat. E helyett azonban a kígyók testén át összpontosuló nap sugarai egy szempillantás alatt felperzselték Kojol teljes első hullámát.
Kojol visszakozott a hajóival, és más megközelítés mellett döntött. A Rahkshi szerencsére kitűnő falmászó, és sikerült megvetniük karmaikat egy barátságtalanabb talajon. Míg a sziget matorán népe nem jelentett nagy veszélyt, az uralkodó – akinek neve szintén Artakha – eszközei súlyos áldozatot követeltek a Rahkshitól. Az Exo-Toa felfejlődése számára viszont időt nyertek, és miután az ő erejüket is hadrendbe állították, a sziget elesett.
Kojol minden mozdíthatót elvihetett volna az erődből – jobban tette volna. De túl sokáig tartott neki, míg partot ért, és még tovább, míg rálelt az Avohkiira (mivel az erődítmény belső tere tele volt csapdákkal), aztán még azt is állította, hogy heves hózápor jelent meg, amikor távozni próbált. Mi több, nem is lett volna szabad lábat vetnie a szigeten – az volt a lényeg, hogy a fosztogatás titokban történjen, és ne lehessen a Testvériségre kenni. (Igaz, a Visorakot és Rahkshit velünk szokás azonosítani, de ha nem jelenik meg ott egy Makuta is, le tudjuk tagadni a részvételünket a dologban).
Kojol „győzelem”-ittasan tért vissza Destralra, és a parancsok megszegése ellenére Teridax megjutalmazta, amiért megszerezte a maszkot. A minket szolgáló Hagah Toák nem mutatták jelét annak, hogy tudtak volna az ostromról, ami végeredményben azt jelentette, hogy terveink még mindig nem tudódtak ki. Úgy rémlett, ezzel véget ért a történet.
Ekkor valami szokatlan kezdett megtörténni. A déli kontinens egy távoli szegletébe küldött két Rahkshi osztagot nem láttuk többet élve. Amikor rájuk találtam, páncélzatukból csak roncsok maradtak, kraatáik pedig fekete foltként éktelenkedtek a földön. Érdekes véletlennek tűnt, hogy ugyanazok a Rahkshik voltak, akik részt vettek a fosztogatásban Artakhán.
Az Exo-Toák következtek. Az éjszaka közepén eltűntek védelmi állásaikból. A mai napig nem tudjuk, mi történhetett velük. Ekkorra már én is gyanítani kezdtem, hogy Artakha, vagy valaki, aki közel állt hozzá, bosszút akart állni rajtunk az ostromért. Ez esetben Kojol volt a következő. Teridaxot azonnal értesíteni kellett.
Így, természetesen, nem tettem semmit.
Hogy miért? Mert Kojol egy pózoló, arrogáns, ellenszenves pojáca volt. Ha valaki meg akart engem kímélni a megölésével járó bajlódásoktól, hát úgy legyen.
Persze mindet balesetként állították be. Éppen Xiára látogatott, hogy egy újfajta páncélzatevő vírust mutasson be, melyet egy fegyverbe akart beépíttetni az ottaniakkal. Vagy jobbra sikeredett a vírusa, mint azt gondolta, vagy valaki kicserélte egy másikra – ugyanis mikor kiengedték, kiderült, hogy a protoacélt ínyencfalatnak tartotta. Kojol páncélzata másodpercek alatt elpusztult. Nos, történhetnek balesetek. Ámde ez nem magyarázza meg, hogy az energiája hogy kötött ki egy magas hőmérsékleten üzemelő Vortixx kohóban, ahol teljesen megsemmisült.
A vírus dolga befejeztével menten elhalt, és azóta nem láttunk hozzá hasonlót. A Vortixx ártatlannak mondta magát, de Teridax elrendelte, hogy a sziget egy részét a földig tarolják, hogy így emlékeztesse őket az óvatosságra.
Csak később jöttem rá, mekkora marha is voltam. Egyedül Kojol tudta Artakha szigetének fellelhetőségét, és ezt a tudást ki kellett volna belőle erőszakolnom a halála előtt. Amikor a Testvériség megpróbálta azokat felkutatni, akik esetleg ismerhetik a sziget hollétét, kiderült, hogy mind elhunytak rejtélyes módokon. Artakha – már ha ő volt az – nagyon alapos munkát végzett.
Végül is nem maradt sokáig nálunk a Fényálarc. Teridax Hagah Toa osztaga be merészelt törni a destrali erődünkbe, és ellopta a maszkot! Megfizettek érte végül – juttassátok eszembe, hogy egyszer írjak majd egy keveset Roodaka sötét humorérzékéről –, ám sikerült meglógniuk a maszkkal.
Amint ez megtörtént – amint rájöttünk, hogy néhány Toa előre látta új életcélunkat –, a Tervet gyorsan működésbe kellett helyezni. Eljött az idő, hogy ledöntsük a Nagy Szellemet, Mata Nuit, és megkezdjük utunk a hatalom felé.

9.
Krónikám olvasói tán hallották már az öreg mondást, miszerint „Ha nincs otthon Teridax, bömbölnek a Rahik”. Vezérünk ideje nagy részét távol töltötte Destral szigetétől, kiváltképp a Hagah Toa lázadása után. Így nekünk többieknek magunkról kellett gondoskodnunk, főleg ha épp a szigeten jártunk.
Például nem sokkal az után, hogy a Terv következő fázisának működésbe hozásáért Teridax Metru Nuira utazott, meglátogatott engem Chirox. Az új Rahim, a Lohrak egy halott példányát tartotta a kezében. Nem látszott vidámnak, de ez nem volt nagy furcsaság.
- Lohrak! Lohrak??? – tombolt Chirox. – Én alkottam meg a Lohrakot több ezer éve, és nem olyan volt, mint ez a… ez a… szárnyas protodermisz pazarlás! Hogy merészeled ugyanazt a nevet használni és megpróbálni helyettesíteni az én teremtményem!
- A teremtményedet a legjobb, ha elfeledjük – feleltem. – Szokásod szerint olyan Rahikat alkotsz, amik inkább bunkósbotok, semmint éles tőrök. Én másfelől eleganciát viszek a munkáimba. Mintha a névjegyemmel látnám el őket.
- A névjegyeddel? – köpte Chirox. – Még csak le se tudod írni a nevedet!
Éppen a tökéletes sértéssel készültem őt a földbe tiporni, amikor megrázkódott a világ. Mindketten a földre borultunk, ahogy egy heves földrengés sújtotta Destralt. A falazat megrepedt, a mennyezetek beomlottak, és én is csak annyit tehettem, hogy karmokat növesztettem magamnak, amivel a kőpadlóba áshattam magam menedékül. A rengés talán egy pár másodpercig tartott, netán mindörökké – nézőpont kérdése.
Amikor véget ért, nagy nehezen feltápászkodtam. Destral erődje romokban hevert. Néhány foglyunk halott volt, mások megsérültek. Legalább egy Makuta társam páncélja károsult annyira, hogy az energiái kezdtek kiszivárogni a levegőbe (szerencsére sikerült egy Exo-Toa testbe helyeznünk, amíg a páncélját megjavították). A legtöbben kétségbeeséssel, sőt pánikkal reagáltak volna a történtekre, és nem fűződnek hozzá kétségeim, hogy a nyivákoló matorán nép zöme is így viselkedett odakinn az univerzumban.
Ám nem Chirox meg én, hiszen mi tudtuk, mit jelentenek a rengések. Azt jelezték, hogy a Terv működött: Mata Nui elesett a Testvériség támadása előtt! Ha minden rendben halad, Teridax képes lesz megszerezni a teljes irányítást Metru Nui városa fölött, és közel kerülnénk a hatalomhoz, amelyre mindannyian áhítozunk.
Hajh, a Makuta és matorán legkidolgozottabb terve… a Nagy Szellem elestét követő napok mind totális fiaskónak bizonyultak. Tekintsük át:
• Dicső vezérünket legyőzte hat újonc Toa meg egy Turaga egy harcban.
• Metru Nui nagyra értékelt matoránját ugyanaz a Toa eltűntette az univerzumból, s így a legendák városa elhagyatott maradt.
• Sidorakot megölték, és a Visorak seregeinket szélnek eresztették.
• Teridax elhamarkodott tettei két Sötét Vadász halálához vezettek, aminek eredményeképp szikrára kapott a háborúskodás a szervezet és miköztünk, mely még ma is tombol.
• Az Idő Maszkja – egy felbecsülhetetlen értékű kincs – a Toa kezében kötött ki, és Teridax esküt tett, hogy nem fogja fenyegetni a matoránt egy teljes évig!
Ekkortájt történhetett, hogy Icarax elégedetlenkedése Teridax vezetősége iránt kezdett kimutatkozni. Saját tervvel állt elő: megragadni Metru Nuit, matoránostul vagy nélkülük, és onnan irányítani a hódítások árját, amely mellett még a Barraki is egy banda ingerlékeny homoki békának nézne ki. Morzsoljunk szét egész kontinenseket a sarkunkkal, rámoljuk ki a Nynrah és Artakha kastélyait (ha megtaláljuk újból azt a szigetet), és tüzeljük a Toát, hadd próbálják megállítani előretörésünk.
Icaraxnak megvolt az őrült bátorsága, hogy megpróbálja a Testvériség jóváhagyása nélkül megvalósítani az elképzeléseit. Elhagyta területét, Karzahnit, és egy kisebb Manas rák sereggel délre utazott. Az északi kontinensen egy maréknyi kisebb települést sikerült bevennie, mielőtt Teridaxszal találta magát szemben.
A kettőjük közt kitörő küzdelem eposzba illő volt. Icarax volt a jobb harcos, ám Teridax sokkal körmönfontabb volt. Hagyta, hogy Icarax órák hosszáig ütlegelje, mígnem ereje majdnem teljesen kifogyott. Aztán Teridax kifejtette akaratának legparányibb darabkáját, és a Manast Icarax ellen fordította. Mihelyt körbevették, Teridax minden rendelkezésére álló hatalmát bevetette, hogy legyőzze… nem, szétcincálja… nem, inkább a lealázza lenne rá a legjobb szó… Icaraxot.
Meglepően mindezek után Teridax életben hagyta őt.
- Tehetségeidnek még hasznát vehetem, így hát nem végzek veled… ma – mondta a Testvériség vezetője. – De egy nap – tán egy év, vagy 1000 év, vagy 100000 év múlva – talán megunhatlak téged, Icarax. Akkor már tán nem lesz olyan szórakoztató a pózolásod meg a hencegésed meg a harckedved. És azon a napon páncélodból fémevő dögevők fognak lakmározni, és szellemed a szeleké lesz.
Habár ugyan Icarax nem csinált nagy dolgot belőle – azt állította, Teridax „túl gyáva” volt ahhoz, hogy megpróbálja megölni őt –, én tudom, hogy sohasem felejtette el azt az összecsapást. Mind a mai napig veszélyt jelent a Terv és fenyegetést Teridax számára – azt képzelni, hogy nem az, olyan lenne, mint azt várni el egy Zivontól, hogy az ölünkbe helyezze a fejét, és dorombolni kezdjen.
Teridax nem időzött tovább Destralon, hogy felügyelje az erőd felépítését. Visszatért a rejtekébe Mangaiába, hogy felkészüljön a Mata Toa, minden tervezésünk, minden reményünk, hódításunk összes vágya kulcselemeinek eljövetelére.

10.
Milyen gyorsan is el tud szállni 1000 év, ha az ember Chirox Rahi alkotásban való lepipálásával van elfoglalva. Míg Teridax azzal kötötte le magát, hogy Mata Nui szigetén a matorán népet kínozta, mint egy Muaka a kőpatkányt, én pompázatos kreatúrákat teremtettem meg. Való igaz, néhányuk nem élt sokáig… s valóban, az egyik igen robbanékony véget ért… de sikerekben sem volt hiányom. Ott van például az árnyékpióca – mutáns kraata, amely képes bármely élőlényből kiszipolyozni a fényt. Ugyan ki nem imádja?
Természetesen próbaalanyra is szükségem volt mellé. Elutaztam tehát a körzetemben lévő egyik faluba, hogy egy kellően bátor/reményvesztett/hülye matoránt találjak, aki önként jelentkezne (erőszakkal is szerezhettem volna egyet, de 100000 év után az a sok sikoltgatás meg könyörgés már kezdett úgyis az agyamra menni). Szerencsém volt, mert épp belefutottam egy Vican nevű lakosba, aki buzgón vágyott egy kalandosabb életre. Fényének elvesztéséért cserébe árnyékéletet kapott, egyszersmind az én asszisztensi címemmel járó tiszteletet… felbecsülésem szerint igazán fair alku volt.
Nem sokkal az után, hogy bemutattam neki a Destralnak nevezett csodát, egy igen különleges eset történt: egy matorán repült át a laboratóriumomon, én nekivágódott a falnak a túloldalt. Páncélzata karmazsinvörös volt, de nyilvánvalóan hozzám tartozott – értem ez alatt azt, hogy ő is az árnyékpiócák ajándékának egyik haszonélvezője volt. Gorast követte őt, szokásos dühödt/pszichózisos állapotában.
A padlón fekvő összenyomorodott kupac, mint kiderült, Vultraz volt, egy matorán, aki már az árnyék oldalára való átállás előtt is Gorast szolgálatában állt. Egy távoli felderítő küldetés alkalmával felfedezte a legendás Karda Nuiba, az univerzum magjába vezető bejáratot. Ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy úgy határozott, megtartja ezt a tudást magának, nyilván azt gondolva, hogy majd valamiképp saját hasznára fordíthatja. Így is történt, ha azt „haszonnak” lehet nevezni, hogy Gorast jól összeverte.
Amint megkaparintotta az információt, Gorast informálta Teridaxot (aki az idő tájt éppen a rég esedékes fürdőjét intézte Voya Nui alatt). Válasza kiszámítható volt: azonnali hatállyal Karda Nuiba kell utaznunk, leigáznunk, és biztosítanunk, hogy egy av-matorán se jelenthessen fenyegetést. Nem kételkedett benne, hogy a Nuva Toa egy idő után végül meg fog ott jelenni… egyértelmű volt, hogy mit kívánt, ha ez megtörténik. Icarax persze úgy hitte, hogy követelései az őrültség, sőt a Testvériség elárulásának a határát súrolták, és ezért visszautasította az utazást. Végül Antroz feladta az ösztökélést.
- Majd akkor hívjuk, ha össze kell törnie valakit – mondta csapatvezérünk. – Egyébként meg megleszünk nélküle is.
Karda Nui – hogy is tudnám megfogni pompáját, csodálatosságát, a merő szépségét? Miképp lehetne a leghívebben jellemeznem első ránézésre való kinézetét? Nem könnyű, de hadd próbáljam meg.
Bazi nagy barlang. Van benne egy mocsár.
Legalább a matorán-vadászat egy űzhető sport volt, és ez le is kötötte Vampraht. Gorast, Bitil és Krika lejjebb indultak, hogy felkészüljenek arra az esetre, ha a Nuva Toa a mocsárban tűnik fel először, és az óta nem is láttam őket. Biztos vagyok benne, hogy jól vannak – bizonyára nincsenek olyan ostobák, hogy belemenjenek abba az egyértelműen baljóslatú vízbe.
Ami engem illet, én visszatértem az árnyékpiócák tenyésztésének feladatához az új kaptárban. Kétségeim vannak afelől, hogy a Nuva Toa valaha is meg fog jelenni – milyen épeszű lény állna ki hét Makuta ellen? Ha megteszik, akkor a dolgok igen… érdekes fordulatot vehetnek. Teridax azt mondta, vissza kell fognunk magunkat – egy Makutát arra kérni, hogy tartsa magát kordában a Toa közellétében olyan, mint egy Rahkshit kérni az asztali etikettre.
Hmmmm… mi volt az? Szavamra, mintha valami kivilágosult volna odakinn. Biztos’ elég erős lehetett, hogy egész idáig behatolt a fény. Nos, ha valami lényeges dolog történt, gyanítom, időben tudni fogok róla…