Az átkelés

1.
Strakk olyan vadul csapta neki jégbaltáját az asztalnak, hogy az egy hangos roppanással majdnem ketté is hasadt. Metus idegesen fészkelődött.
- Nem! – kiáltotta Strakk. – Nem. Semmiképp sem.
Metus ennek egyáltalán nem örült. Évekig foglalkozott viadalok hirdetésével és harcosok kiképzésével. Sokuk éppoly makacs volt, mint Strakk, de azt kevesükről lehetett elmondani, hogy gondolkodás nélkül hajigálnak veszélyes tárgyakat.
Mindezt persze előre tudhatta volna. A Glatorianok sosem tesznek meg semmit sem ingyen, Strakk pedig különösen kapzsi. Iconoxban volt egy aranyköpés, miszerint Strakk még napfelkeltekor sem nyitná ki a szemét, ha nem térülne meg a fáradtság.
Felmerült benne, tán jobb lenne elfelejteni az egészet. De akkor eszébe jutott, mennyire fontos is lenne felbérelnie Strakkot.
- Tartozol nekem – emlékeztette Metus. – Gondolj csak bele, mi is lenne veled nélkülem? Ezen kívül hányszor kértem én tőled szívességet?
- Hát… Például amikor egy hónapja Kiinával kellett harcolnom – felelt Strakk. – Egy évvel ezelőtt meg megkértél, hogy segítsek kiképezni azt a vadállatot, emlékszel? Hetekig feküdtem az orvosiban, mert a fickó elfelejtette, hogy csak edzettünk. Akkor ott van még, amikor…
- Jól van, ennyi elég – szólt közbe Metus. – Nem vagyok kíváncsi az életed történetére. Csak egy gyors, könnyű munkára kérlek. Egy hét alatt meggazdagodhatsz. Benne vagy?
Szemenszedett hazugság volt. Metus gyakorta lódít, ha a harcosaival kell egyezkednie. A munka, melyet Strakknak ajánlott, egyáltalán nem volt gyors vagy könnyű. Nagy értékű Exsidiant kellett elszállítani – egy Gelunak nevezett harcos által elvesztett csata tétjét – Iconoxból Vulcanusba. A karavánok rendszerint a legrövidebb, délkeleti irányú utat választják, hogy eljussanak a tűzfaluba, keresztül az Árulás Dűnéin. Nem a legbiztonságosabb út, de elvisz a célhoz.
Azonban az elmúlt pár héten a dűnék valóságos halálcsapdákká váltak a „csontvadászok”-nak nevezett barbárok csoportjainak hála. Ismeretlen okból úgy döntöttek, megrekesztik a falvak közti kereskedelmet, és elzárják őket a külvilágtól, kiváltképp Tajunt, a víz falvát. A sivatagi utazás roppant kockázatossá vált. Számos karaván esett támadás áldozatául, sőt mi több, egyik kísérőjük sem tért vissza élve.
Iconox falva lakosainak nem volt választásuk. Ha nem tartják maguk az alkuhoz, harcosaikat kitiltják Bara Magna összes párharcából. Így találniuk kellett egy újabb utat, amelyen át biztonságosan eljuthatnak Vulcanusba.
- Had gondoljam át – mondta Strakk. – Szóval egy áruval megrakott szekeret akarsz küldeni keletre, át a Feketetüske-hegységen, aztán délre a Sötét Zuhatagokon keresztül a Rémkanyonba? Mindegyik egyenként is veszélyesebb, mint egy napszúrást kapott sivatagi denevér! És azt akarod, hogy én kísérjem a konvojt?
- Úgy valahogy – bólintott Metus.
- Nem – ismételte Strakk. – Én Glatorian vagyok. Azért fizetnek, hogy harcoljak azért, amit a falvam meg akar szerezni egy másik falutól. Nem vagyok testőr, nyomkövető, vagy hírnök. Más Glatorianokkal küzdök, nem pedig csontvadászokkal. Van nekik egy csúnya szokásuk, hogy megrövidítik mások életét.
Metus tudta, hogy Strakknak e tekintetben teljesen igaza volt. Nem szabad betolakodni a csontvadászok területére, ha ki is lehet kerülni. Hátasaiknak, a sziklaparipáknak, több sornyi foguk van, farkukon pedig mérgező fullánkot hordanak, akár a skorpiók. Szaglásuk elképesztő, több kilométeres távolságból megérzik az ellenségüket. Maguk a vadászok sem barátságosabbak – ha azok volnának, nem maradtak volna évezredeken át életben a pusztán. Könyörtelenek, erőszakosak és kapzsik. Ha vannak előnyös tulajdonságaik, hát akkor a kitartásuk – sosem mondanak le egy hajszáról – és a pontosságuk azok. Folyamatosan támadják a karavánokat, és nem hagynak hátra semmi értékeset… sem szemtanúkat.
Az Agori elhagyta a szobát. A Glatorian követte, tovább folytatva morgolódását.
- Mi van a Skrall-lal? Emlékszel rájuk? Termetes fickók fekete páncélban… ha egyszer ráteszik a kezüket valakire, csak úgy mókából trutyimót csinálnak belőle. A Feketetüske-hegység minden köve mögött ott rejtőznek!
- Csigavér – így Metus. – Idenézz. Felbéreltük a legjobbakat.
Metus a már megrakodott kocsi felé mutogatott, melyen ott ült egy Iconox-béli Agori, Kirbold, és pár másik, Tesarából való zöld Agori is.
- A tesaraiak mióta küldenek Glatorianokat Iconox segítésére? – kérdezte Strakk.
- Amióta a csontvadászok az ő életüket is megnehezítették – felelt Metus. – Ők is meg akarják nézni az új utat. Ha biztonságosnak bizonyul, ők is elkezdhetik használni. Ezt az Agorit Tarduknak hívják. Úgy tartják, jól ismeri a terepet.
Metus megfordult, és mélyen Strakk szemeibe nézett.
- Iconox emberei egy Glatoriant akarnak küldeni a konvojjal – ezt meg kell, hogy értsd. Ha belemész, talán el tudok neked könyvelni pár viadalt Vulcanusban. Ott majd nagy hősként fognak tisztelni téged.
Strakk fagyosan felnevetett.
- Nagy hősnek… A hősök két méterrel a föld alatt végzik. Egy kevésnek a sírjára köveket tesznek emlékmű gyanánt. Én ésszerűbben gondolkodom… általában. Hát jó, elmegyek… ha megkétszerezed a gázsim.
Metus keserűen nyelt. Ezek szerint Iconoxnak sokkal több fegyverrel és erőforrással kell majd ellátnia Strakkot. Végtére is nem lesz más választásuk.

2.
Megtörni a Vulcanusnak tett ígéretet veszélybe sodorná a Glatorian mérkőzések rendszerét, az olyan harcokét, amelyekkel a törzsek nézeteltéréseiket rendezik. Metus azonban már így is-úgy is tönkremegy.
- Rendben – mondta a kiképző. – Megpróbálom elmagyarázni a törzs vezetőinek. Készülj fel, hamarosan indultok.
- Én már el is indultam – mosolygott Strakk. – Készítsd elő a jutalmam – nemsokára átveszem.
Ha szerencséd van, gondolta Metus. És ott, ahová mész, a szerencse nem lesz elég.
* * *
Pár órával napfelkelte után keltek útra. Gresh hamarabb akart indulni, hajnalban, de Strakk ragaszkodott hozzá, hogy annyi Thornax lövedéket és tartalék fegyvert pakoljanak be, amennyit csak lehet. Gresh úgy vélekedett, bölcsebb lenne kevesebb teherrel utazni – az megrövidítené az útjukat a sivatagban.
- Ja… én is ismertem pár olyan fickót, aki kevesebb cuccot hordott – morgott Strakk. – Tényleg rövidebb volt az útjuk… a sírba. Hallgass rám, ifjonc, tudod te, mi teszi a Csontvadászokat híressé? Hogy mindig többen vannak. Képes vagy legyőzni párat közülük, mielőtt ők intéznének el téged? Ha igen, talán – csak talán – túl fogod ezt élni.
- Azt mondod, fel kell velük venni a harcot? – kérdezte Gresh.
- Nem, nem – felelt Strakk. – Azt mondom, el sem kellett volna vállalnunk ezt a melót. De mivel már így a közepében vagyunk, hát csináljuk okosan. Ha egyenesen benyomulunk a területükre, esélyünk se lesz a menekülésre. Épp ezért kell valami, amivel harcolhatunk!
Strakk nem ismerte Gresht olyan jól. Egyszer összefutottak már, amikor a sivatagon keresztül Vulcanus falvába tartottak. Akkor volt egy kis összetűzésük a Csontvadászokkal, de sikerült élve megúszniuk. Strakknak azóta egy pillanatra sem lankadt a figyelme – a Csontvadászok az ilyesmit nem feledik el egykönnyen.
Nem kedvelte igazán Gresht. A fiatal tesarai harcos túl szerény és nemes volt az ő ízlésének. Az egyetlen Glatorian, kivel Strakk jó kapcsolatot ápolt, Malum volt Vulcanusból. Azonban az a hír járja, száműzték őt törzséből egy arénában bekövetkezet incidens miatt, amikor végezni akart az ellenfelével. Strakk számára ez egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy Vulcanus lakosai mennyire képtelenek megérteni a Glatorianok életét.
Strakk haladt a konvoj élén. A kétfejű Spikit, amely a kocsit húzta, bambán bámult az előtte elterülő hepehupás útra. A fehér Glatorian remélte, elég élelem van a szekéren. A Spikit erős és szívós állat, jól bírja a szárazságot, de ha éhes, mindent felfal, amit csak lát, beleértve a kocsit és a sofőrjét.
- Úgy hallom, Tarduk – mondta Strakk a gyeplőt szorongató Agorinak –, hogy sokat utazol.
- Így igaz – felelt Tarduk. – Leleteket gyűjtök – régi páncélokat, fegyvereket, tekercseket… a történelem kis darabkáit. Rengeteg időt töltök a romok közt, mindenfélét keresve.
- Hmm, hát ez… izgalmas – vallotta be Strakk. Nahát! Micsoda eszement! tette hozzá magában.
- Mindig is akartam látni a Fekete Dombokat – folytatta Tarduk. – Biztosan dugig vannak kincsekkel!
- Várj csak… te vagy a kalauzunk – mondta Strakk elképedten – És még sosem jártál arra?
- Nem – mondta Tarduk egy mosollyal az arcán.
- Akkor miért…? – Strakknak elakadt a hangja.
- Nem volt sok jelentkező rajta kívül – magyarázott Kirbold. – Hamar belement.
- Csak csínján a beszéddel – mondta halkan Gresh. – A hangotok szétterjed. Nem akarjuk, hogy meghalljanak a Csontvadászok.
- Nagyon derülátó vagy, barátom – így Strakk. – Ha itt vannak – márpedig itt vannak –, akkor már azóta tudnak rólunk, hogy elhagytuk Iconoxot. Csak abban reménykedjünk, nem tudják, mit vittünk magunkkal.
- És mi van, ha tudják? – kérdezte Gresh.
Strakk Gresh Thornax kilövőjére mutatott.
- Akkor majd meglátjuk, hogy bánsz ezzel, ifjonc.

3.
A gyakorlatlan megfigyelő egyszerű sivatagnak nevezné Bara Magnát. Pedig bármerre is tekintünk, mindenfelé piramisok, dűnék vagy síkvidékek sorakoznak a horizonton. Néhol a szél olyan erővel fújja a homokszemeket, hogy még a Glatorianok vértezetét is megkarcolják.
A gyilkos forróságról sem szabad megfeledkezni. Bara Magna napja olyan ördögi hővel perzseli a sivatagot, hogy más nem is látogat oda a Csontvadászokon és az előlük kétségbeesetten menekülő kereskedőkön kívül. A homok is forró, érintése éget. Aki víz nélkül itt ragad, egy napig sem marad életben.
Szürkületkor a nap a láthatár mögé bújik, mintha egy gyorsan kioltott fáklya lenne. Ha a hőmérséklet jelentősen lecsökken, az Agorik tüzet raknak hőforrásnak. A sivatag éjjel kétszer olyan veszélyes. Ilyenkor jönnek elő barlangjaikból, sziklák és a homok alól az éjszakai ragadozók, ahová a nap elől rejtőztek. Az árnyakban a Csontvadászok akár egy tucat méternél közelebb is merészkednek a falvakhoz, és elragadják a fáklyák fényét felelőtlenül elhagyó őröket. Ahogy egy régi Agori mondás tartja: „Nappal legalább látod, honnét jön a halál”. Éjjel senkit sem ér ilyen szerencse.
Azok azonban, akik kellően ismerik Bara Magnát, tudják, hogy ez a világ sokkal több egy sivatagnál.
Ők emlékeznek azokra az időkre, amikor nem a Skrall folyó volt az egyetlen vízforrás az egykoron buja tájon. Ők tudják, hogy Tesara nem egy kis oázisként kezdte életét, hanem egy hatalmas, sűrű dzsungelnek a része volt. És még mindig hallják az oly rég a tengerpartot nyaldosó óceán hullámai fölött röpködő vízimadarak kiáltásait.
Mindez körülbelül 100000 évvel ezelőtt veszett el, amikor egy nagy katasztrófa nyomán a bolygó arculata örökre megváltozott. Azóta senkinek sincs ideje történelemórákra – mindenkinek az köti már le a figyelmét, hogyan élje meg a holnapot.

A kocsi a forró homokban haladt előre, Strakk azonban a régi arcát látta a tájnak. Ő a messzi északról jött – nem Iconox volt a hazája. Éppen csak a közelben tartózkodott, amikor a „Széttörés”-nek nevezett katasztrófa elszakította otthonától. Lehetetlenség volt visszatérni, így Strakk Iconoxban keresett menedéket. Akkor minden megváltozott: a dzsungel helyére sivatag került, és a forróság elolvasztotta a gleccsereket. Senki sem tudta, mennyi volt még hátra… és az élet azóta csak küszködés a túlélésért.

Strakk hátrafordította fejét. Iconox már messze eltűnt a láthatár mögött. Megálljt parancsolt a cserkészének.
- Ez megfelel – mondta. – Már megállhatunk.
Gresh meglepetten nézett Strakkra.
- Te meg miről beszélsz?
- Szerinted miről? – felelt Strakk. – Csak nem hitted, hogy ezt a rengeteg cuccot tényleg el fogjuk hordani egész a Feketetüskékig? Ha bevetted a kis mesémet a Csontvadászokkal való harcról, akkor jobb, ha ezentúl kevesebbet maradsz a napon.
- De hisz ez a küldetésünk – így Gresh.
Strakk horkantott.
- Rendben. A terv a következő: az Agorik leszállnak a kocsiról, mi meg fogjuk az Exsidiant, és elrejtjük. Aztán apró darabokra szedjük a kocsit. Majd azt mondjuk a falusiaknak, hogy Csontvadászok támadták ránk, és kifosztottak.
Mindkét Agori egymásra nézett. Tarduk a fejét rázta, jelezvén, hogy ő sem érti igazán, mi folyik itt.
- És akkor?
- Eltelik pár hét, visszajövünk ide, és kiássuk a kincset. – Strakk mosolyra fakadt. – Akkor mindenki megkapja a részét, és elindul saját útján. Senki sem sérül meg.
- Kivéve Iconox lakóit. Vulcanus nem feledkezik meg egykönnyen egy ilyen tartozásról – mondta Gresh, miután kilövőjét Strakkra szegezte, eléggé félénken. – Nos, nekem más tervem van. Mostantól kezdve te mész az élen. Ha megpróbálsz megszökni, higgy nekem, nem jutsz messze.
- Meghülyültél, vagy mi? – morgott Strakk. – Valóságos vagyon van a kezünkben!
Gresh a fegyverével mutatta az utat.
- Előre. Elintézendő munkánk van. Helyesen fokunk cselekedni.
Strakk hitetlenkedve nézett Greshre, de aztán meglódította a cserkészét, és az élre ment, azt dörmögve:
- Annyi Glatorian van ezen a világon, és pont azt fogom ki, aki „helyesen akar cselekedni”.
Greshnek nem sok minden járt a fejében, ahogy Strakkot nézte, végül Tardukhoz fordult.
- Szóval mit gondolsz? Mi várhat ott ránk? Nem szeretem a meglepetéseket.
- Minden, amit nem akarsz látni – válaszolt Tarduk. – Viszonylag békés hely volt, de aztán a Vorox elszaporodott az Árulás Dűnéi közt, és a homoki denevérek, buckakígyók, de még az óriás barlangi skorpiók is északra menekültek. Rengetegen tanyáznak már a Feketetüskékben.
- Van náluk rosszabb is, amibe belefuthatunk – szólt közbe Kirbold. – Voltatok már a Homok-tengernél?
Gresh megrázta a fejét. Ez a bizonyos „tenger” délre feküdt Vulcanus falvától. Hagyományos sivatagnak tűnt, ám javarészt nedves sár alkotta, amely bárkit elnyel. A szerencsének és ügyességnek csak ritkán vették hasznát, és akiknek mindkettőből hiányuk volt, azok már a mélyén nyugszanak.
- Errefelé van pár hasonló hely – mondta Kirbold. – Nem sok, de éppoly rosszak, ha nem rosszabbak. Képzeljétek csak el, ahogy mentek a sivatagban, a magatok dolgával törődve, aztán egyszer csak…
- Hallottad, Strakk? – kérdezte Gresh.
- Sosem akarnák lemaradni egy ilyen kaliberű hírről – mondta a jég Glatorian. – Nagy privilégium, hogy az élen utazhatok.
- Tartsd nyitva a szemed – így Gresh. – Az megvéd a bajtól.
- Igen, titeket bizonyára… - Strakk nem leplezte iróniáját. – Csak ki kell várnotok, mikor nyel el engem a sár. Akkor majd megálltok… és elkerülitek a bajt.
A következő másodpercek csöndben teltek el. A messzeségben a Feketetüske-hegység már teljes ördögi pompájában látszott. Már akkor legendák keringtek róla, amikor Bara Magna még egy buja paradicsom volt. A népszerűbbek szerint egyes utazók nem tértek vissza, ha oda vándoroltak. Akik igen, ők megváltoztak. Az ő históriáik sokkal érdekesebbek.
Gresh Kirboldra nézett.
- És te? Te hogy kerültél közénk?