Takanuva blogja

Július 1.
Takanuva vagyok, a Fény Toája. Az utóbbi időben – napokban? hónapokban? években? – más dimenziókon utaztam át, és próbáltam eljutni Karda Nuiba. Mata Nui Rendje küldött el utamra, és lényeges információval láttak el, amit a Nuva Toának kell átadnom. Sajnos azonban a maszk, melynek ereje a dimenziók közti térbe taszított engem károsult volt, így az utazás sem ment simán. Remélhetőleg a következő állomás saját univerzumom lesz.

Július 3.
A távolban egy fénypontra leszek figyelmes. Három téves megálló után csak abban reménykedek, hogy ez már Karda Nui lesz. A dimenzióközti űr sodrásával harcolva elindulok a folt felé. Egy átjáró az egy újabb valóságba. Kétségbeesetten beléugrok. A túloldalon nagyot koppanok egy kisebb sárszigeten. Körös-körül zavaros víz és furcsa növényvilág. Megtaláltam Karda Nuit, az univerzum magot, vagy csak egy újabb idegen világba estem?

Július 7.
Egy mocsárban vagyok köddel körülvéve. Időről időre egy csápot vagy uszonyt látok áttörni a sáros felszínen, de nincs sok jele egyéb Rahinak. Ott volnék, ahol szükség van rám? Újdonsült repülő képességemet használva a levegőbe emelkedek. Ekkor veszem észre őt – egy Víz Toát, akit egy csont fehér, csontvázszerű borzadalom zaklat. Nem tudom, hogy az Gali-e vagy sem, de azt felismerem, egy Toa mikor van veszélyben. Lássuk csak, fényt deríthetek-e az ügyre az erőlándzsámmal!

Július 10.
Egy fényrobbanással sikerült elérnem, hogy a lény abbahagyja Toa társam fenyegetését, és felfigyeljen rám. Arra számítottam, hogy rám fog támadni vagy haragosan felordít, esetleg valami más kellemtelenséget fog okozni. E helyett inkább úgy festett, mintha… szomorú és rezignált lenne. Mintha tudta volna, hogy én vagy valaki hozzám hasonló fog jönni, de a józanész ellenére is abban reménykedett volna, hogy nem jövök el. Aztán szellemként leereszkedett a sárba, és eltűnt. Akárhol is vagyok… ez egy igen különös hely.

Július 14.
Használva az új képességet, hogy repüljek (amit egy Makuta vírus eredményezett egy alternetív univerzumban), A Toa közelébe repültem, hogy lábra segítsem. Ahogy közelebb értem, rájöttem hogy a különbséget ellenére ő Gali. És annak ellenére ahogy kinéztem, ő is megismert. "Mit keresel itt?" kérdezte, ahogy én kérdeztem hogy "Jól vagy?". Mondtam neki hogy ez egy hosszú, hoszzú történet, és nincs időnk hogy elmeséljem. Meg kell találnunk a többieket - tudniuk kell mekkora veszélyben vannak!

Július 17.
Gali úgy nézett rám, mintha most látna először. "Mi történt veled?", kérdezte. "A páncélod... a maszkod... és én mentem össze, vagy te nőttél?" A páncélom és a maszkom elsötétüléséről eddig is tudtam. Az árnypióca mellékhatása volt, ami Metru Nuin megtámadott. De hogy nőttem volna? Igen, úgy látszik valóban, de nem tudom miért. Mit jelenthet? MEg fog állni, vagy továbbra is növök? Egy Turaga talán tudná a választ, de nem volt egy sem a közelben. Mint a legtöbb helyzetben, amikbe manapság kerültem, majd menet közbe kell rájönnöm.

Július 21.
Gali belement, hogy megkeressük a többi Toa Nuvát, de úgy éreztem előbb még meg kell tennem valamit. Elővettem a napórát amit magammal hoztam, és a koszos talajra helyeztem. Rávilágítottam egy fénysugarat, az árnyék pedig keletre mutatott. "Rendben, szóval arra megyek tovább" mondtam. Gali összezavartan nézett rám. "Ez az a napóra, amit Lewa Mata Nui szigetéről hozott el? Hogy zsugorodott össze? És mire használod?" Legalább ezeket a kérdéseket meg tudtam válaszolni.

Július 24.
"Ismered Mata Nui Rendjét", mondtam Galinak. "Mondták hogy igen. Ők lekicsinyítették a napórát és odaadták nekem. Amikor rávilágítok, azon pont felé mutat, ahol a Nagy Szellemet fel kell ébreszteni." Gali úgy nézett rám, mintha még két fejem nőtt volna... és ahogy a dolgok álltak, el is hittem volna. Épp meg akarta kérdezni, hogy minden rendben van-e velem, amikor mind a ketten egy narancssárga foltot vettünk észre keletre. Gyorsan közeledett felénk, és a sötét énem ösztönzött, hogy készüljek a harcra. Egyre nehezebb volt visszatartani ezeket a gondolatokat - és talán ebben az esetben helyes is volt. Végülis, egy narancssárga Toát sem ismertem.

Július 28.
Mindenre felkészültem, ahogy az észbontó sebességgel száguldó narancs folt közelebb ért. Galit ellenben mintha nem zavarta volna a közeledése. Egyik kezét a karomra helyezve jelezte, hogy minden rendben. Mint kiderült, a folt nem volt más, mint Pohatu, habár másként nézett ki, mint az a Kő Toa, akire én emlékeztem.
Egy pillanat erejéig szemügyre vett engem, mielőtt kijelentette:
- Nem nagyon jön be ez a színváltozásod.
- Te beszélsz! - feleltem. - Narancs lettél.
- De rajtam legalább jól áll - mondta vigyorogva Pohatu.

Július 31.
Pohatu, Gali és én kelet felé repültünk, amerre a két barátom a többi Toa Nuvát vélte. Út közben elmagyarázták mi történt eddig - megérkezésük Karda Nuiba, az itteni Makuták felfedezése, és a felfedezés hogy fény matoranokat változtatnak árny matoranokká. Ez az utolsó undort keltett bennem. Mostmár tudtam, hogy a múltban fény matorannak kellett hogy legyek, bár azok az emlékek blokkolva voltak. Valószínűleg együtt dolgoztam pár olyan Matorannak, akiket a Makuták átváltoztattak. Talán jó barátok voltak. Akkor és ott megfogadtam, hogy bármi áron - akkor is, ha ez azt jelenti, Mata Nui kómában marad, ha az életembe kerül - Meg fogom gyógyítani az árny Matoranokat!

Augusztus 4.
Csak pár perce repültünk amikor Gali meglátott valamit alattunk. Egy pillanattal később, én is - fél tucat rovar, mind 7 láb magas, a mocsár felszínéhez közel repülve. Mindnek négy karja volt, tüskékkel a végükön. "Mik ezek?" kérdeztem. "Úgy tudom Niazesknek hívják őket," válaszolt Pohatu. "Valamiféle kiskedvenceik a Makutáknak, amik valahogy nagy kedvencekké alakultak. Jobb távol maradni tőlük, ezek --" Egy mérges zümmögés szakította félbe. A Niazeskek észrevettek és a mi irányunkba repültek!

Augusztus 7.
"Nincs erre időnk," dörmögte Pohatu. Erejét használta hogy kőtömböket hajítson a közeledő Niazeskekre. De jó repülők voltak, és kikerülték a támadását. Gali leszedett egyet egy vízcsóvával, de gyorsan közeledtek. Nem keleltt mondani hogy egy csípés a tüskéikből nem csupán fájna. Leeresztettem lándzsámat hogy fény erőmet használjam ellenük... de arra gondoltam, mi van ha nem elég erős? Mi van ha egy vagy kettő átjut és Pohatunak és Galinak baja eik? Döntöttem... és jobb kezemet emeltem, hogy az árny erőt használjam.

Augusztus 11.
Tiszta árny erőt bocsátottam a közeledő Niazeskekre. Nekiütődtek, mintha szilárd fal lenne. Forogtak, szédültek, majd a mocsárba zuhantak. Pohatuhoz és Galihoz fordultam, arra várva hogy gratulálnak a győzelemért. De amit a szemükben láttam, az félelem volt. "Ez... meg...mi volt? " kérdezte Pohatu. ÉS miközben kérdezte, fegyverét rám szegezte! "Volt némi... változás," válaszoltam. "Értem," mondta Pohatu. "Gondolkodtam hogy Metru Nui Makutája életben lehet-e, és ha igen, merre van - azt hiszem most már tudom, igaz?"

Augusztus 14.
- Megőrültél? - mondtam, ahogy Pohatut bámultam. - Azt hiszed, Makuta vagyok?
- Hát, nem is úgy festesz, mint egy Fény Toa - felelt a Kő Toája, még mindig felém célozgatva fegyverével. - És már mindnyájunkat átejette korábban is a Makuta.
Gali szeme Pohaturól rám szegeződött. Most már ő is kételkedni kezdett -- de ki hibáztathatná őt? A méretem megnőtt, és a páncélom sem arany és fehér színekben úszik, hanem fehérben és szürkében. Őszintén szólva, ha tényleg egy magát a Fény Toájának tettető Makuta volnék, igazán pocsék munkát végeznék.
Törtem a fejem, miként bizonyíthatnám be, hogy én én vagyok (próbáljátok csak ki, nem könnyű). Használhatnám a fény erőmet, de arról Pohatu csak azt hinné, hogy valami Makuta illúzió. A maszkerőmmel bizalmat sugározhatnék bele, de valami azt súgta, hogy mihelyt megérezné a modorbéli változást, rögtön tüzet nyitna.
- Ha valóban Takanuva vagy, akkor sajnálom - mondta Pohatu. - De ha nem, akkor fabatkát sem ér az életünk. Úgyhogy adok tíz másodpercet, hogy okot adj rá, miért ne "églőjjek" téged foszlányokra. 1... 2... 3...

Augusztus 18.
"6 ... 7 ... 8 ... 9 ..."
"Mi az a Toa?" kiáltottam hirtelen.
Pohatu megállt a visszaszámolásban és rám nézett, zavartan. "Ez mit jelentsen?"
"Mikor először felébredtetek Daxián," mndtam, sietve. "Azt mondták nektek, Toák vagytok, és a válaszod az volt, 'Mi az a Toa?' Nem voltak Makuták ott, szóval hogy tudna valamelyik is erről?"
"Csak egy probléma van," mondta Pohatu. "Te sem voltál ott."
"De láttam," bizonygattam. "Láttam a teremtésetek, kiképzésetek, láttam a csapatot Avohkah-hal küzdeni itt. És láttam a vihart ... ezért vagyok itt."
Támadt egy ötletem. Galihoz fordultam. "Emlékszel, tavaly, mikor én még csak Takua a Krónikás voltam? Kialakítottál egy mentális kapcsolatot velem, hogy lássam, mi történik mikor Makutával harcoltatok. Meg tudod csinálni újra?"
"Én ... én nem tudom," mondta Gali.
"Ne tedd," mondta Pohatu. "Makuta imádná ha bejuthatna a fejedbe."
"Meg kell tennie," mondtam, "Ez az egyetlen mód. Bele kell néznie a fejembe, és ha nem tetszik neki amit lát ... megölhetsz, itt és most."

Augusztus 21.
Gali Toa becsukta a szemeit. Pár pillanat múltán átjárt az az egyedülálló érzés, ahogy az elméje belém hatol. Egy pillanatra az ő szemén keresztül láthattam magam (Ami elég zavaró volt, ugyanis eddig fel sem fogtam mennyire megváltoztam). Majd éreztem, hogy a kapcsolat megszűnik, ahogy ő elenged. Pohatu utána nyúlt és elkapta, nehogy lezuhanjon.
"Hihetetlen" mondta gyengéden "Egy hely, ahol Mata Nui meghalt... Egy, ahol a Toa diktátorként uralkodik... Az idevezető utad... eseménydús volt Takanuva"
"Szóval ő az?" Kérdezte Pohatu
"Ő az" erősítette meg Gali "Talán sötétebb és nincs meg benne Takua, vagy annak a hősnek az ártatlansága, akit ismertünk... De ő a barátunk"
"Mi újság erre?" kérdeztem
Pohatu messze keletre mutatott. "A Makuták balhéztak egy kicsit, de megvédtük magunk. Felébresztjük Mata Nuit még mielőtt észrevennéd!"
"Ez az," mondtam az égen haladva "amitől a féltem"

Augusztus 25.
Pohatu épp hogy felemlítette, hogy még ő sem emlékszik ara, amit mondtam a korai kalandjukról, mikor egy csata kellős közepébe érkeztünk. A Toa Nuvák egy csapat Makutával küzdött, akiket még soha nem láttam ez előtt. Pohatu és Gali feloszlottak, hogy a szélekről támadjanak, míg én középen. Ha a Nuvák meglepődtek jelenlétemtől, akkor a Makuták még jobban. Fény erőim felborították az esélyeket és meghátrálásra kényszerítették az árnyak mestereit keletre.
Tahu nem pazarolt időt a köszöntésemre. Hat kődarabot mutatott fel, és megkért, mind olvassuk el. Tartalmazza, ahogy mondta, a titkot Mata Nui felébresztéséhez. Bárcsak tudtam volna osztozni örömükön ... olyan közel végzetük beteljesítéséhez ... de eljött az idő, hogy elmondjam, miért jöttem.

Augusztus 28.
Épp beszélni készültem, mikor egy új alak érkezett - egy Toa, akiben, úgy láttam, nem bíznak a többiek. Mikor beszélt, úgy hangzott, mintha csak most tanulta volna meg használni hangját. Egy meglepő történettel állt elő. Kétségkívül, nemcsak hogy az Élet Maszkját viselte - ő volt az Élet Maszkja. Még rosszabb, hogy az Élet Maszkja volt, aki visszaszámolt az egész univerzum megöléséig ... valami egyensúlyhiány miatt, és hogy ez az egyetlen megoldás.
Adtam a többieknek egy percet, hogy megemésszék a híreket. Aztán rám esett a sor, hogy adjak egy kis jókedvet az összegyűlteknek. "Van még egy problémánk," mondtam. "Ha sikerül felkeltenünk a Nagy Szellemet, ebbe a helybe egy energiavihar csap, mely elpusztít mindent Karda Nuiban!"

Szeptember 1.
Sokkra, vagy dühre, vágy pánikra számítottam a híreimre. De tudhattam volna. "Akkor csak gyorsabbnak kell lennünk," mondta Tahu. "Be kell jutnunk a Codrexbe. Szóval rajta kell ütnünk a Makutákon és reménykednünk hogy páran bejutnak közülünk. Talán ez az egyetlen esélyünk."
Nem volt időm megkérdezni mi az a Codrex, mert máris a levegőben voltunk, harcolva a Makutákkal. Lewa és Gali kombinálták erejüket hogy egy dühöngő vihart hozzanak létre, amíg én fény erőmmel csaptam le rájuk. A Makuták szépen lassan utat adtak, és akkor láttam meg a ködön át - egy nagy gömbölyű épület, félig betemetve egy lehulló cseppkő csúcsában, és úgy tűnt örökké ott volt és ugyanakkor idegen volt ehhez a helyhez. Ez, jöttem rá, a Codrex.

Szeptember 4.
Beerőltettük magunkat a Codrexbe, felhasználva a kulcsköveket hogy átjussunk a körülötte lévő erőteren. Beérve hirtelen megálltak. Ez a hely, értették meg, az ahol voltak az elmúlt 100,000 évben, tartályukban aludva, várva az időt mikor szükség lesz rájuk. Észrevettem hogy Tahu kényelmetlenül érezte magát. De mivel rövid ideje voltam csak Toa, nem hittem hogy meg kéne kérdeznem.
Onua egy gépet kezdett vizsgálni a teremben. Bizonyára megnyomott valamit, mert a terem közepén a padló ereszkedni kezdett. Kíváncsian lepillantottunk a sötétbe, hogy lássuk mi vár ránk odalent...

Szeptember 8.
Láttunk egy óriási , üreges kamrát.Amint földet értünk,hat nagy fénykő egy kört formázott.Leereszkedtünk,és felfedezést tettünk.Hat út vezetett a körből.Lewa volt az első aki elérte azok végét.Nem hallottam ,hogy mit mondtak,a következő pillanatban egy nagy fém selyemgubó emelkedett ki a földből.Egy kicsit később eltűnt és a helyén egy karmazsinvörös jármű jelent meg,névtáblájára az "Axalara T9" volt írva.
Lewanak mindig nagy szerencséje volt...

Szeptember 15.
Tudtam hogy vissza kell mennem a mocsárba. Amint Pohatu és Lewa elmentek, dühös lettem. A Makutáknak megkell fizetniük azért amit tettek itt és az egész univerzumban. Megkell semmisítenem őket. Most már tudtam. Mi több már azt is tudtam hogy egyszer én is av-matorán voltam(még akkor is ha most valamiért nem emlékszek rá).Ez azt jelenti hogy ekkor én is azok a matoránok közé tartoztam akik most a szabadságukért harcolnak. Tahu és Gali próbált lebeszélni de én nem halgattam rájuk és elhagytam a Codrexet és visszamentem harcolni.

Szeptember 18.
Kopaka megelőzött. Utolértem amint a Jetraxot üldözte és egy Radiak nevű árny Matoránnal harcolt. Én harcoltam tovább a Matoránnal ,úgyhogy ő követhette a járművet. Radiak felém fordult és a Szürkület Toájának nevezett Le kellett győznöm. Eközben ő arra ösztönzött hogy mutassam meg mennyi fényerő is van bennem.De látva őt valami másra gondoltam,hogy ő nem választása szerint lett árny Matorán. A Makuták átváltoztatták őt és most kikellett találnom valamit hogy megmentsem őt és a többieket .Mi több kikellet hoznom őket Karda Nui-ból ,mielőtt az energia vihar kitör.

Szeptember 22.
Végre megtaláltam Photok-ot, Solek-et,és Tanmá-t,és együtt legyőztük a harcoló Radiak-ot az égben. Nem tudtam még hogyan teljesítsem a feladatot.De annyit tudtam hogy megkell próbálnom. Matorán-ként felnéztem a Toa-ra és olyan szerettem volna lenni mint ők. Most az vagyok ,és itt volt az idő ,hogy hős legyek. Még mindig elmélyedten gondolkoztam, amikor hallottam hogy Photok kiált és felnézve láttam hogy egy árny Matorán közeledett felém.

Szeptember 25.

Ez volt az a nap, amikor minden a feje tetejére állt. Vican, az árny matorán kitartott amellett, hogy ő többé nem a Makuta rabszolgája. Azt mondta, hogy a Rahi támadása széttörte az árnyat, ami felette lebegett. A másik matorán azt mondta, hogy ne higgyek neki. De volt valami Vican szemében, hangjában, amin meglepődtem. Tudom, milyen lehet egy árnyéktól uralva lenni, hiszen Vican mondta, hogy vele már történt ilyen. Ha az, amit mondott, igaz, akkor talán van remény Karda Nui árnyék matoránjainak meggyógyítására. Ez egy esély, ami ki kell használnunk.

Szeptember 29.

A sors furcsa fintoraként maga Radiak volt az, aki megtalálta a keresett Rahit. Egy árny nyilat lövellt ki az égen szárnyaló Rahira. Elvétette, és a lény kiszúrta őt. Hangosan felsikított, olyan hangon, mely elbizonytalanította a matoránt. Megpróbált kiszabadulni a szorításomból, és ezúttal hagytam neki. Úgy nézett Photokra, Solekre és Tanmára, mintha rég nem látott barátok lennének. ”Jól vagytok?” - kérdezte. ”Nem bántottalak titeket, ugye?” Tanma természetesen nem hittel el, hogy Radiak visszatért az av-matoránok oldalára. De a változás vadnak tűnt. Mikor faggatni kezdtem, Radiak elárulta, hogy a Makuták fel akarják ébreszteni Mata Nuit, majd le akarják mészárolni a Toa Nuvákat és a korrupt av- matoránakot. De miért? Vajon miért akarják felébreszteni a Nagy Szellemet?

Október 2.

”Hozd ide a maradék árny-matoranokat!”- mondtam Tanmának. ”Mindannyijukat meg fogjuk gyógyítani, aztán kivisszük őket innen. ” “Ez a az otthonunk”- ellenkezett az av-matoran. ”És akár az életünk árán is megvédjük.” “Hallgassatok ide!”- vágtam közbe. ”Nemsokára ez már senkinek se lesz az otthona. Amikor Mata Nui felébred, ezt a helyet a legnagyobb vihar fogja sújtani, amit valaha is láttak. Ezért akarok innen minden matoránt kijuttatni - ha kell, akár erőszakkal. ”

Nem ismertem őket eléggé - ahogy Tanma és társai elmentek, a többiek megtámadták.

Október 6.

Nyolcan voltak. Makuta Chrirox és Makuta Bitil másik hét inkarnációja. Normál körülmények között egyetlen Toának sem lett volna esélye nyolc Makuta ellen. Mivel azonban megtámadott egy árnyékpióca, és a fény és sötétség közti vékony határvonalon táncoltam… nem az voltam, aki. És ezek nem voltak normál körülmények.

A fény sok mindenre képes. Világít. Üdvözöl. Melegít. És olyan lézersugarak kibocsátására is képes, mely úgy hatol át a protoacélon, mint a kés a vajon. ”Gyerünk hát!”- kiáltottam. ”Ez nem egy csatának álcázott holmi kolhii összecsapás lesz! Amelyik Makuta a közelembe merészkedik, az meghal!”

Október 9.

Elismerem, nem sok mindenre emlékszem abból, ami ezután történt. Arra emlékszem, hogy lyukat ütöttem Chirox páncéljába, majd a Makuták közé löktem. Egyetlen érzelem vezérelt: a düh. Abban a pillanatban az árnyak közelebb voltak ahhoz, hogy átvegyék felettem az uralmat, mint valaha. A harc hevében észre se vettem, hogy az egyik Bitil éppen lesújtani készül rám.
De nem sikerült neki. Kopaka mentett meg, a Jetrax T6- ból kisüvítő nyíl segítségével. A második nyíl olyan súlyosan érintettte a Bitilt, hogy elvesztette uralmát a maszkja felett, és így eltűnt a másolata. De a harcnak még nem volt vége. Chirox az enyém volt, most eljött a pillanat, hogy megfizessen.

Október 13.

Kopaka állított meg… és térített észhez, még mielőtt megöltem volna a Makutát. Miközben visszamenekültek a mocsárba, elmeséltem a Jég Toának, ami megtudtam:a Makuta éltre akarta kelteni Mata Nuit, ki tudja,mi célból.
Kopaka elment, hogy figyelmeztesse a többieket, mialatt én megkerestem az utolsó megmentendő matoránt. Ő Gavla volt, és annak ellenére, hogy ellenkezett, sikerült Klakk sikolyának útjára terelnem őt… és saját magamat is. Szinte éreztem, hogy a bennem lévő gátak ledőlnek, és a fény visszatér belém. Meggyógyultam, ahogy ő is…viszont ellentétben velem, ő nem örült ennek annyira. Valójában úgy érezte, hogy az árnyak között van a helye, és én most elszakítottam onnan őt.
Utána küldtem Tanmát és a többieket. Ők a nyugati portál felé vették az irányt, hogy elmeneküljenek Karda Nuiból. Nekem vissza kellett térnem a barátaimhoz.

Október 16.

A vihar elkezdődött.
Kezdetben még kicsiny volt, de aztán gyorsan növekedésnek indult. Egyszerre volt szörnyű és gyönyörű, ahogy hatalmas erő semmihez sem fogható mértékű dühvel csapott le. Még a legerősebb csapásom se ért ennek nyomába.
Repülés közbe megpillantottam Makuta Mutrant, ahogy a vihar pereménél szimatolt. Mintha tanulmányozni próbálta volna… ez volt élete utolsó elhibázott döntése. Miközben néztem őt, hirtelen belecsapódott egy villám és elszenesítette. Nem érzetem fájdalmat… talán mindaz, amin átmentem, megváltoztatott már.

Október 20.

Barátaimmal együtt felpattantam a Codrexbe talált három jármű egyikére, hogy elmeneküljünk Karda Nuiból. Láttam, hogy a mögöttem lévő vihar elnyeli a Makutákat, és megköszöntem a Nagy Szellemnek, hogy meg tudtam menteni a matoránokat. Ezt a vihart semmi sem élhette túl.

Október 23.

A Toák egy kódex alapján működnek, mely szerint nem ölhetjük meg ellenségeinket. Ha mégis így teszünk, akkor lealacsonyodunk az ő szintjükre. Viszont mikor Pohatu felhívta figyelmünket a Makutára, és hogy a vihar mekkora veszélyt jelent, be kell, hogy valljam - nem érzetem semmit. Saját magukra hozták a bajt. Felborították a természet és az univerzum rendjét abbéli igyekezetükben, hogy hatalomhoz jussanak, és most az univerzum visszavágott. És ebben az univerzumban nem volt számukra maradás.

Október 27.

Hallottam, hogy Pohatu azt mondja, látta az Élet Maszkját. Gali mesélt nekünk Toa Ignika önfeláldozásáról, hogy feladta “új” életét Mata Nui életre kelésérért. Habár Ignika nem úgy halt meg, mint Matoro, mégis előbbre helyezte az univerzum szükségleteit saját vágyainál. Kíváncsi vagyok, vajon nekem is lenne-e ennyi erőm hasonló körülmények között.

Október 30.

Biztosra vettem, hogy be fogunk csapódni. Egy energia hullám rázta meg a járműveket és most egy sziklafal felé száguldtunk. De az utolsó pillanatban mindhárman, plusz az utasok ragyogva tűntek el, hogy utána újra megjelenjenek egy alagútrendszerben. Hogy Lewa, Pohatu és Kopaka hogyan tudott átvezetni minket ott, nem tudom. Mögöttünk a vihar a tetőfokára hágott… minden és mindenki, aki még Karda Nuiban volt, most darabjaira hullott. A Makuta Testvériség általi fenyegetettség megszűnt… vagy legalább is reméltem.

November 3.

Az univerzum rázkódott és remegett, mintha a Nagy Kataklizma ismét megtörténne. De valahogy tudtuk, hogy ez nem egy második katasztrófa, hanem a megújulás és a remény jele. Toa Nuvára néztem, és láttam a szemében, hogy tudja – olyan sok idő után végre beteljesítették végzetüket. Mata Nui ismét életre kel!

November 6.

A Metru Nuiba tartó út évekig tartott; legalább is úgy tűnt, a gyors járművek ellenére is. Mindannyian kimerültünk, és látni akartuk már a barátainkat. Jaller és a többi Toa Mahri biztosan csodálkozott, hová tűntem. Nem tudtam, mi történt az univerzumban azóta, hogy elhagytam Metru Nuit. Vajon a Rend megtámadta a Testvériséget? Vajon a Toa Mahrikat szolgasorba taszították? Vajon Metru Nui meg van-e még egyáltalán?

November 10.

Otthon! Szemem elé tárul a Kolosszeum, Ko-Metru tornyai, Ta- Metru Nagy Kohó és a gyönyörű ékkő, melynek neve a Nagy Templom. Megcsináltuk… túléltük… és győzedelmeskedtünk!

November 13.

Turaga Dume melegen üdvözölt, és még a fejmosástól és megkímélt, amit a posztom elhagyásáért kaphattam volna. Meg kell ünnepelni a Toa Nuva diadalmát és Mata Nui felébredését - mondta. Továbbá ki kell tüntetni azokat a Toákat, akik a Makuták elleni harcban veszették életüket.

November 17.

Feledhetetlen élmény volt! Számos Toa ünnepségen részt vettem már - Makuta legyőzését követően, a Bohrok elüldözése után - de Toaként részt venni egy ilyen eseményen teljesen más élmény. Ha visszatekintek, hogy miket láttam mostanság - egy olyan dimenziót, melyet gonosz Toák uraltak, és másikat ahol a Toák egyáltalán nem voltak jelen - rájövök, milyen szerencsés vagyok, hogy olyan hősök oldalán kalandozhattam, mint Tahu, Gali és Kopaka. De azért remélem, hogy a mai nappal egy új, békés időszak veszi kezdetét.

November 20.

Turaga Dume gyönyörű beszédet tartott a hősökről, akik az életüket áldozták az univerzumért. Így utólag azt kívánom, bárcsak emlékeznék Toa Lhiknara, vagy bárcsak jobban ismertem volna Matorót. Valahogy azt hiszed, hogy a barátaid sosem fognak meghalni… de sajnos semmi sem tart örökké. Bár ki tudja? Egy napon talán a cselekedeteink, a létünk nem lesz több, mint néhány megkopott írás egy rég elfeledett történelmi tableten. De most nincs helye az ilyen sötét gondolatoknak., ez egy ünnepség. Végtére is.

November 24.

A jelen sorokat az Archívum mélyéről írom… Gali eltűnt… Tahu súlyosan megsebesült… Nem értem… hogy történhetett ez? Jönnek… tovább kell mennünk… Onua állítólag ismer egy helyet, ahol meghúzódhatunk és összeszedethetjük magunkat. Majd később írok…

November 27.

Úgy tűnik, most biztonságban vagyunk. Kopkaka és Lewa megtalálták Galit; szerencsére nincs semmi baja. A Turagák több matoránt is magukkal hoztak, mert ők képesek megtalálni ezt az Archívumok mélyén lévő termet. Habár nem egy kifejezetten jó rejtekhely, de ki tudja? Lehet, hogy valaki ott húzta meg magát – végül is a hely jól védhet egy esetleges Rahkhsi támadás esetén.
Alig tudom elhinni… Makuta Teridax a Nagy Szellem birtokába jutott, és így ennek az univerzumnak az urává vált. A leghalkabb suttogást is meghallja. Minden terv eljut hozzá. Tahu azt mondja, hogy szembeszállunk vele… de hogyan is szállhatnánk szembe a nappal, a csillagokkal és a lábunk alatt lévő földdel.

December 1.

Onuának igaza van - itt nem maradhatunk. Nem rejtőzködhetünk örökre a sötétben, miközben az univerzum sorsa ettől az elmeháborodottól függ. Kapura jelentése szerint Metru Nui felszíne hemzseg a Rahkshiktól, akik a gonosz Makuta karjának meghosszabbítása. Így hát más kiutat kell találnunk.
Szerencsére a Turagáknak sikerült megtalálniuk a Krahát, egy alakváltó Rahi. Egyszer már harcolt velük a Visorakok ellen, és ez ismét hajlandó megtenni. Ismeri a rég elfeledett alagutakat melyek a partra vezetnek. Ha szerzünk egy hajót, más földeken talán további Toákkal is találkozhatunk.

December 4.

Tahu kiötlött egy tervet.
Igaz ugyan, hogy Makuta majdhogynem végtelen erővel bír már, de a tudata nincs felkészülve ekkora erő kordában tartására. Ha talán sikerül megosztanunk a figyelmét, leverünk egy kis bajt itt is meg ott is, és arra kényszerítjük, hogy egyszerre több felé kelljen figyelnie, akkor talán kicsúszik a gyeplő a kezéből… egy próbát mindenesetre megér.
Steltben összefutottunk a Mata Nui Rend egyik ügynökével,Trinumával. Azt mondta, hogy bár Daxia megsemmisült, de van még néhány túlélője a Rendnek. Amíg vannak olyanok, akik hisznek a szabadságban, még van remény.

December 8.

Fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon mi történhetett a Nagy Szellemmel, Mata Nuial? Makuta az mondta, hogy az Élet Maszkjába kényszeríttette szellemét és lelkét, majd kihajította azt az univerzumból. De ez még nem jelenti azt, hogy Mata Nui halott – végül is sok mindent túlélt már a maszk. Lehet, hogy kint van valahol, az univerzum egy eldugott szegletében? És ha így van… vajon visszatér népéhez, melynek oly nagy szüksége van rá?

December 11.

Pohatu és én Destralba utaztunk. Nem sok minden maradt itt. Lehetetlen leírni, hogy mekkora pusztítást végzett a Rend támadása és maga Makuta Teridax. Egy valamit azonban tudok - senki sem élte túl a támadást. És a Makuták páncéldarabkái alapján melyek szanaszét hevernek mindenütt, nehéz nem elhinni, hogy az univerzum új uralkodója minden ellenlábasát megpróbálja majd eltenni láb alól.

December 18.

Hírt kaptam Tahutól az új Rahi hírközlő rendszeren át - Teridax úgy tűnik, nem sok figyelmet fordít univerzuma vadvilágára. A Tűz Toa Nuvája azt jelentette, hogy a Rahkshik lerohanták Odina szigetét, de a Sötét Vadászok már áttelepültek Xiába. Teridax természetesen bármikor porrá zúzhatta volna őket, de úgy tűnik, nagyobb örömét leli abban, ha serege végez velük. Így talán nyerhetünk egy kis időt.

December 22.

Megtaláltam! Eléggé rozoga állapotban van, és fogalmam sincs, hogy működik, de megvan! Segítségért küldtem Nuparuhoz. Csak imádkozni tudok, hogy időben ideérjen. Most talán végre eljön a mi időnk.
Gali a hátvédünk Metru Nuiban. Legutóbbi hírünk tőle az, hogy egy ta-matoran katona áttörte a védelmet, sikerült elmenekülnie a Rahkshi elől, és a Bohrok alagutakon keresztül Mata Nui szigetére szökött. Üzenniük kellett volna, amikor átjutottak a kupolán… de nem üzentek.
A dolgok még sose álltak rosszabbul… de az égiekre esküszöm, hogy a harcnak még nincs vége. Harcolni fogunk a vésőkig és győzni fogunk!